Szerző

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij

Érdekes és mulatságos, mi mindent tud néha kifejezni egy szemérmes, valósággal betegesen erkölcsös ember tekintete, ha az illető szerelmes, különösen, ha ezerszer inkább volna hajlandó a föld alá süllyedni, mintsem szavaival vagy tekintetével bármit is elárulni érzéseiből.
Adj csak szabadságot a gyenge embernek, ő maga gúzsba köti és visszaviszi. Ostoba szív a szabadsággal se megy semmire!
Az asszonyok természete nem feneketlen tenger, könnyen ki lehet ismerni, de ravasz, szívós, makacs és hirtelen: azt mondja, adj uramisten, de mindjárt!
Nincs is a földön olyan szerelem, hogy mind a ketten egyformán szeressék egymást.
Valamennyi emberi erény alapja a legmélyebb önzés. S minél erényesebb valami, annál több benne az önzés. Szeresd önmagadat - ezt az egyetlen elvet vallom.
Légy boldog, akivel akarsz. Nem kívánhatok többet a szívedtől, mint amennyit adni tud.
Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, a legfontosabb, hogy te is tiszteld magadat; csak önmagunk tiszteletével késztethetünk másokat is tiszteletre.
Nem az ész a fő, hanem az, ami irányítja - a természet, a szív, a jellemvonások, a fejlődés.
A női jellemben van egy olyan vonás, hogy ha például a nő valamiben hibás, inkább elsimítja később ezernyi kedvességgel, mintsem, hogy ott helyben beismerje, és bocsánatot kérjen.
Vannak olyan gyengéd és finom érzésû természetek, akiket valami makacsság, valami szemérem visszatart attól, hogy megnyilatkozzanak, és a szeretett lénynek kimutassák gyengeségüket, nem csak mások jelenlétében, hanem még kettesben is - kettesben még kevésbé; csak ritkán tör fel bennük a szeretet, s annál hevesebben, annál féktelenebbül, minél hosszabb ideig fojtották vissza.
Csodálatos, mit mûvelhet egyetlen napsugár az emberi lélekkel.
A szerető asszony a szeretett lénynek még a hibáit is, a bûneit is imádja. Maga a férfi sem tud saját gonoszságaira olyan mentséget találni, amilyeneket a szerető asszony eszel ki számára.
Néha a legfurcsább ötlet, a legképtelenebbnek tetsző gondolat is oly erősen befészkeli magát az agyba, hogy az ember végül már megvalósíthatónak képzeli... Sőt: ha az ilyen ötlet erős, szenvedélyes kívánsággal párosul, akkor az ember végzetszerûnek, elkerülhetetlennek, a sors rendelésének tekinti, és lehetetlennek tartja, hogy meg ne valósuljon.
Az ember, amilyen aljas, mindent megszokik.
Egy társadalom civilizáltságának mértékét a rabokon lehet lemérni.
Az orosz nő hamar megcsúnyul, szépsége múló tünemény, s ennek oka nemcsak bizonyos néprajzi sajátságokban rejlik, hanem abban is, hogy az orosz nő fenntartás nélkül szeret, s ha szeret, mindenét egyszerre odaadja; a pillanatot és egész életét, jelenét és jövőjét; takarékoskodni nem tud, nem gazdálkodik javaival, szépségét mindenestül odaadja annak, akit szeret.
A mai kor az arany középszer és az érzéketlenség kora, a lustaságnak, a tudatlanság dicsőítésének, a munkára való alkalmatlanságnak, a készen kapott eszmék és eszmények fogyasztásának a kora. Senki sem gondolkozik; ritka az olyan ember, aki valamiféle eszmét termel ki magából.
A fennhéjázás teljes hiányában nyilvánul meg az igazi rendes ember, aki feltétlenül megbecsüli és megbecsülteti magát a maga helyzetében, akármilyen legyen is az, s bármit mérjen is reá a sors. Hogy valaki a maga helyzetében a kellő önbecsülést mutassa, rendkívül ritka a világon, legalább olyan ritka, mint az igazi méltóság...
Talán jobb is, hogy sértegetnek az emberek: legalább megmentenek attól a szerencsétlenségtől, hogy szeressem őket.
Hát lehet valaki boldogtalan? Ó, hát mit számít a bajom, a bánatom akkor, ha tudok boldog lenni?! Tudja, én nem értem, hogyan mehet el valaki egy fa mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja. Hogyan beszélhet egy emberrel, ha nem lesz boldog, hogy szereti! Ó, csak én nem tudom kifejezni... és hány meg hány olyan gyönyörû dolog van a világon, amelyeket még a legelveszettebb ember is gyönyörûnek talál?! Nézze meg a kisgyermeket, nézze meg Isten szép hajnalát, nézze meg a fûszálat, hogyan nő, nézzen annak a szemébe, aki ránéz önre és szereti önt...