Frances Hodgson Burnett

Mindig is az volt a leghőbb kívánságom: bár látnék egyszer valóra válni egy tündérmesét. És most benne élek egy igazi tündérmesében. Már-már azt képzelem, magam is tündér vagyok, egy intésemre azzá változik bármi, amivé változtatni akarom.

Ha nem hallod is, talán érzed. (...) Színes gondolatok talán eljutnak az emberekhez a bezárt ablakon, ajtón, sőt a falon át is. Amikor itt állok a hidegben, és szívből kívánom, legyél újra egészséges és boldog, talán elfog egy kis jóérzés, bár nem tudhatom, miért.

Barátommá fogadtam őt. Az ember megteheti ezt olyanokkal is, akikkel sosem váltott életében szót.

Nem tehet engem durvává és gonosszá mások durvasága és gonoszsága. Egy hercegnő mindig, minden körülmények között jól nevelt és udvarias.

Ha rongyos vagyok is, legbelül csak megmaradok hercegnőnek. Könnyû lenne a hercegnőt játszanom, ha selyembe-bársonyba öltözhetnék. Sokkal nagyobb dolog úgy maradni meg hercegnőnek, hogy ezt senki nem tudja.

Nem is sejti, mi mindent jelent ő nekem, ő csak azt teszi, amit mindennél jobban szeret, lévén természettől fogva nagylelkû és adakozó. Aki ilyennek született, annak a keze is, a szíve is könnyen nyílik meg. Megeshet, hogy az ember keze üres, de a szíve sosem az, annak mindig van mit adnia: jó, meleg, kedves dolgokat, segítséget, vigaszt, derût, nevetést - és olykor a vidám, kedves nevetés a legjobb ellenszere minden bajnak.

Ha hercegnő volnék - gondolta, igazi hercegnő, aranyat szórhatnék a nép közé. De lám, ha nem is vagyok igazi hercegnő, csak amolyan képzeletbeli, tehetek egyet-mást az emberekért. Azt fogom képzelni, hogy ha jót teszek valakivel, az olyan, mintha aranyat szórnék a nép közé.

Amikor minden összejön, és minden olyan borzasztó, összeharapom a fogam, és azt gondolom: igenis hercegnő vagyok, mégpedig tündérhercegnő, és aki tündér, annak semmi nem árthat és semmi se se fáj. Nem is képzeled, mennyivel könnyebb lesz a lelkem.

Mikor iskolába jártam, a földrajztanítónk azt mondta egyszer, hogy a Földnek olyan a formája, mint a narancsé. Még tíz éves sem voltam akkor, de már rájöttem, hogy nem lehet egyvalakié az egész narancs. Senkinek sem jut több egy kis girizdnél, és van, amikor úgy látszik, kevés a girizd, és nem jut mindenkinek belőle. (...) Esztelenség az egész narancs után kapni, a héja, a húsa, mindene után. Aki ezt teszi, az valószínûleg még a magokhoz sem jut hozzá, pedig azok amúgy is túl keserûek ahhoz, hogy megegye az ember.

A legrosszabb, ami egy gyerekkel történhet, ha soha nem mehet a maga feje után, vagy ha mindig a saját feje után kell mennie.

A gondolat - tisztán a gondolat - épp olyan hatalmas erő, mint valami villamos telep, - olyan jótékony, akár a napfény, vagy annyira romboló, mint a méreg. Aki megengedi, hogy valamely rossz gondolat az agyába férkőzzék, ép olyan veszedelemnek teszi ki magát, mint, aki a vérébe beoltatja a vörhenyt. S ha aztán is magában hordja, amikor már megfogant, soha többé az életben nem tud tőle megmenekülni.

A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe.

Biztosan sokféle varázslat létezik a világon. (...) De az emberek nem tudnak róla semmit, és azt sem tudják, hogyan kell mûvelni. Talán úgy lehet kezdeni, hogy addig mondogatjuk, milyen szép dolgok fognak történni, míg azok valóban megtörténnek.

Ne engedjük, hogy szomorú, vagy rossz gondolatok befészkelődjenek az agyunkba, mert ez van olyan veszedelmes, mintha megengednénk, hogy a vörheny kórokozó csírái bejussanak a szervezetünkbe. És ha már bejutottak, és mi hagyjuk, hogy ott is maradjanak, akkor esetleg életünk végéig sem szabadulhatunk meg tőlük.