Ugrás a tartalomra
A földi életnek különös sajátsága, hogy az ember néhanapján úgy érzi magát, mintha örökké, örökké, de mindörökké élhetne. Az embert néha olyankor fogja el ez az érzés, ha nagyon korán kél és megy ki a szabadba, még hajnalhasadása előtt, abban a finom szürkületben és megáll egyedül a mezőn s föltekintve az égre, figyeli, hogy a halavány égbolt miként változik meg, miként pirosodik át, míg a kelet bámulatos átalakulásától csodálkozva kiált fel s a szíve dobogása is megáll az előtt a fönséges látvány előtt, amint nagy méltósággal fölbukkan a nap, amint fölbukkan minden istenadott reggelen már annyi ezeresztendő óta. S olyankor is így érezzük magunkat, amikor napnyugtakor megállunk egy csöndes erdőben, amelynek lombjai között átszûrődik a verőfény titokzatos aranycsillogása és lassan, nagyon lassan suttog valamit, amit megérteni nem lehet, bármiként is szeretnők. S néha akkor is örökkévalónak érezzük az életet, ha az éjszaka véghetetlen csöndjében föltekintünk a mélységes kék égbolt sok millió csillagai közé. S halhatatlannak érzi magát az ember akkor is, ha távoli zene hangjaira figyel, vagy ha nagyon mélyen belenéz valakinek a szemébe.
Kapcsolódó idézetek
-
És mégis olyan sok minden van, ami csodálattal tölt el: a növények, az állatok, a felhők, a nappal és az éjszaka és az emberben rejlő örök lényeg. Minél bizonytalanabbá váltam önmagamban, annál erősebb rokonságot éreztem a dolgokkal. Igen, úgy érzem, mintha az az idegenség, amely oly sokáig elválasztott a világtól, átköltözött volna belső világomba, és váratlanul kinyilvánította volna, hogy magamnak vagyok ismeretlen.
Carl Gustav Jung
-
Mert az élet az valami roppant különös dolog. Az úgy odakötözi az embert a földhöz, egy völgy hajlatához, vagy egy domb oldalához, úgy odakötözi még akkor is, ha nehéz és nyomorúságos élet, hogy az ember lassanként odanő hozzá, gyökeret ereszt belé s lassan otthonának kezdi érezni akkor is, ha idegen.
Wass Albert
-
Állhatunk a föld bármelyik pontján, ugyanaz a csillagos égbolt tekint le ránk, és visszanézve: a menny egyforma távolságra van mindenkinek. Amíg szemem élvezheti e páratlan látványt, amellyel betelni nem bír soha, amíg a Napban, a Holdban és a csillagokban gyönyörködhetek, látva ébredésüket, kémlelve lenyugvásukat, egy vagyok velük, és egy vagyok azokkal, akik ugyanúgy részesei e nem mindennapi igézetnek: a természet, a világ, az élet, a lélek folytonosságának.
Lucius Annaeus Seneca
-
Újabban, ahogy közeledem a hatvanhoz, kíváncsibb vagyok a világra. Ami mellett korábban, negyven-ötven évesen közömbösen elmentem, most alaposan megnézem. Reggel először az ablakhoz lépek és kipillantok a világra, megvan-e még? Esik, fúj, ködlenek a hegyek, vagy süt a nap? Ezek az időjárási események jelentik az emberiség életében az állandóságot. Bármi történik is a helyi, vagy földrésznyi politikában, az eső megered, a köd leszáll, s ha éppen úgy tartja kedve Nap-istennek, ránk ragyog.
Bertha Bulcsu
-
Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derûssé teszi az ébredező halandókat. Derûs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörûségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot? A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bûvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem. Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak. Átfut az agyamon: halandó vagyok. Mindezt látom, láthatom, amíg létezem, aztán mintha elvágták volna. Halandó vagyok, véges az élmény, gyufalángnyi, sercenésnyi, szikravillanásnyi a pillanat.
Nagy Bandó András
-
Az ember megszületik. Ilyenkor nagyon közel állunk a vászonhoz, és semmit nem értünk az egészből. Csak a rengeteg fényt és színt vesszük észre. Azonban ahogy idősebbek leszünk, egyre hátrébb lépünk, és kezdjük megpillantani a képet. A kis színpöttyök virágformát öltenek, emberekké olvadnak össze, kutyákká. Lesz rálátásunk. De amikor valaki örökké él... vagyis ha örökké élne, akkor folyamatosan távolodnia kellene a képtől, és a festmény hamarosan csak egy élénk színû négyszög lenne valahol messze a távolban. Még mindig emlékeznénk arra, hogyan nézett ki közelebbről, de valójában már nem látnánk. És addig kellene távolodnunk tőle, míg végül a színek is eltûnnének, és a kép már csak egyetlen fénypont lenne. Aztán ezt is magába nyelné a környező sötétség, mint amikor kihuny a csillag.
-
Az ember érzései örökre beleívódnak, mármint... amiket utoljára érzett. Ez is lehet egyfajta örök boldogság, ami csak egy másodpercig tart, a halál előtt, de annak, aki átérzi, mindörökké.
-
Az emberi lény - úgy látszik - csak addig boldog, amíg jövője van, s amíg e jövőre várakozhat, akár csupán a kellemes holnapról, akár a halál utáni örök életről legyen szó. Különféle okokból egyre több ember akad, aki képtelen hinni az utóbbiban. Az előbbinek viszont megvan az a hátránya, hogy ha a kellemes holnap elérkezik, nehéz valóban élvezni további, jövendő holnapok ígérete nélkül. Ha a boldogság mindig valami jövőben várttól függ, csupán álmokat kergetünk, amelyek mindig kicsúsznak kezünk közül, mígnem jövőnkkel együtt magunk is elenyészünk a halál szakadéka mélyén.
Alan Watts
-
Halhatatlanságról álmodunk - az embert nézve, milyen képtelenség, az emberiséget látva azonban nem az. Így élnek lelkeink is a maguk birodalmában, miként az emberiség lakja a földet szüntelen.
Lucius Annaeus Seneca
-
Lásd a hajnalcsillag is sokadmagával él a mindenség határtalan terében. De ő maga mégis egy közöttük s a maga külön pályáján halad. Az ember is örökkön különvalónak érzi magát.
Gárdonyi Géza