Francois de La Rochefoucauld

Nehéz a szerelmet meghatározni: annyit mondhatunk róla, hogy a lélekben: hatalomvágy, az értelemben: rokonszenv, a testben pedig: rejtett és kényes vágy annak birtoklására, amit a maga rejtélyességében szeretünk.

Betegségtől félni, ez maga a legkellemetlenebb betegség.

Az ész nem sokáig tudja játszani a szív szerepét.

A hibák majdnem mindig könnyebben megbocsáthatóak, mint a módszerek, melyekkel takargatni próbálják őket.

Ha nekünk magunknak egyetlen hibánk sem lenne, a másokét sem fedeznénk fel olyan nyilvánvaló gyönyörûséggel.

Ellenségeink rólunk alkotott véleménye közelebb jár az igazsághoz, mint a magunké.

A túlságos fukarság majdnem mindig tévedésbe visz.

A testi munka megszabadít a lelki gyötrelmektől, s ezért boldogok a szegények.

Nem szabad megsértődnünk, ha mások eltitkolják előlünk az igazságot, hiszen mi magunk is gyakran eltitkoljuk saját magunk előtt.

Hiábavaló fiatalnak lenni szépség nélkül és szépnek lenni fiatalság nélkül.

Lehetetlen még egyszer megszeretni azt, amiből igazán kiszeretett az ember.

A nagy elmék jellemző vonása az, hogy kevés szóval sokat mondanak; a kis elmék képessége viszont az, hogy sokat beszélnek, és nem mondanak semmit.

A szív mindig becsapja az elmét.

Az életben gyakrabban aratunk tetszést hibáinkkal, mint jó tulajdonságainkkal.

Aki magában nem bízik, legokosabban teszi, ha hallgat.

Nemigen akad ember, aki ne szégyellné, hogy szeretett valakit, mikor szerelme már megszûnt.

A napba és a halálba nem lehet belenézni.

A véletlent ugyanúgy kell kezelnünk, mint egészségünket; örüljünk neki, ha kedvünkben jár, legyünk türelemmel, ha ellenünk fordul, s komoly orvosságot csak akkor használjunk, amikor végleg nem tehetünk másképp.

A barátság legnagyobb próbája nem az, ha a magunk hibáit tárjuk fel barátunknak, hanem, ha neki tárjuk fel az övéit.

Halandók módjára félünk mindentől, de úgy vágyunk mindenre, mintha halhatatlanok volnánk.