Géczi János

Kristályból épül a lélek és kristállyá omlik majd vissza.

Nincs olyan gyerek, aki az erős paprikára meg a gusztustalan kinézetû savanyú karfiolra ne úgy nézne, mint egy ufóra.

Anyám terhes lett, apám iszákos. Ugyanabban az időben, és talán ugyanazon okból.

Hiába ülünk itt órákig vagy évekig egymás mellett, én sose leszek te, és te sose leszel én. Az ember sose lesz a másik, de még megközelíteni is nagyon nehéz a másikat. Apokaliptikus, végzetszerû magányosságot érzek az emberben, teljes elszigeteltséget.

Két rossz érzés van, a szorongás és a halálfélelem. A szorongás az, amikor az ember nem tudja, hogy mitől fél.

Az elhidegülés először testi undorként jelentkezik. Nem tudja felkelteni partnere érdeklődését, nem tudja feldobni, nem ad semmi illúziót arra, hogy szép ez az élet, semmi érdekességet nem tartogat, semmit, ami lelket erősít. És ezek után szellemileg is tudja az ember, hogy nem, nem, nem kell. (...) Csak a hülye ember nem tudja felfogni, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni.

Ha az ember úgy őrül meg, hogy nem tudja, hogy ő hülye, akkor az nem szenvedés.

Nem a fiatalok nem hisznek, hanem az öregek nem mutatnak utat.

A szorongás megmagyarázhatatlan érzés. Ugyanolyan, mint a félelem. De ha valaki fél, az tudja, hogy mitől fél, ha pedig szorong, nem tudja, hogy mitől.

A féltékenység mértéke egyáltalán nem jelöli az érzelmi kötődést is! Jelezheti a magánytól való félelmet, a tehetetlenséget, sodródást, amibe a kiszolgáltatott ember belekerül. A magány iszonytatóbb, mint a perpatvarok által felszabdalt kapcsolat.

Van, aki egész életében nem tudja elfogadni, hogy már nem kell a másiknak.

Valahogy minden könnyebb, hogyha ki merem mondani, hogy nehéz.