Genki Kawamura

Aki szerelmes, állandóan arra a személyre gondol. Beleszeretni valakibe bolonddá tesz.

Az emberi egyéniség bizonyára hiányból is születhet. Minden bizonnyal lenyûgöző lesz az a festmény, amelyet egy olyan mûvész készít, aki nem emlékszik a vörösre, vagy egy olyan regényíró elbeszélése, aki elvesztette a szerelem emlékét.

Ahhoz, hogy megkapj valamit, egy másik dolgot el kell veszítened... az emberek semmit sem akarnak elveszíteni, amikor kapnak.

Az élet véget ér valamikor. Amíg az utolsó napunk elérkezik. Csináld azt, amit akarsz!

A mobiltelefonok mintegy húszéves színre lépésük óta uralkodnak az emberek felett. Nem kellett húsz év, hogy megtudjuk, nélkülük is megvoltunk ugyan, mégis úgy uralkodnak felettünk, mintha erre lenne szükségünk. Az ember feltalálta a mobiltelefont, de ezzel együtt feltalálta az aggodalmat is, amelynek nincs mobilja. Lehet, hogy ilyen lehetett, amikor a levelet feltalálták. Ugyanúgy, akár az internetet. Amikor az emberek létrehoznak valamit, valami mást el is veszítenek.

Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek?

Sok kegyetlen dolog van ebben a világban. De szinte ugyanannyi gyönyörûség is van benne.

Amikor a szerelmünk elkezdődött, nem tudtam elképzelni azt a napot, amikor egyszer mindez véget fog érni. Amikor boldog voltam, úgy éreztem, hogy ő is ugyanilyen boldog. Egyszer azonban eljön az az idő is, amikor minden megváltozik. Te még boldog vagy, de a partnered már szomorú.

Talán ez is hozzátartozik az élethez. Tudjuk, hogy eljön a vég, de azért tovább élünk. Így van ez a szerelemmel is, tudjuk, hogy vége lesz, az élet azonban mégis ragyogónak tûnik.

Az ajándék "olyan dolog", amelynek önmagában nincs jelentősége, "abban az időben" kap értelmet, amikor a kiválasztásakor elképzeljük a másik örömteli, boldog arcát.

Az Élet, ha közelről nézzük, tragédia, de messziről komédiának látszik.

Van valami, ami ugyanolyan elkerülhetetlen, mint a Halál. Ez az Élet.

Az emberek nem halnak meg, ha van vizük, ennivalójuk és fekvőhelyük. Másképpen szólva, tulajdonképpen ezen a világon minden jó, akár létezik, akár nem.

Sok olyan ember van a világon, aki el akarja adni a lelkét az ördögnek. A probléma csupán annyi, hogy egyre kevesebb az ördög, aki szeretné megvásárolni.

A nagy erőfeszítés nagy felelősséggel jár.

Ha ránézel egy polcra, akkor tudod, hogy biztos meg fogsz halni, mielőtt azt a sok filmet végignéznéd. Meg nem nézett mozik, el nem fogyasztott ételek, meg nem hallgatott zenék. Ha így gondolkodunk, akkor a jövővel kapcsolatos megbánás a halálunkkal együtt úszik el.

Az élet a stáblista után is folytatódik. Szívből remélem, hogy valakinek az emlékeiben az életem tovább szövődik.

Amikor egy olyan filmet nézek, amelyiknek szomorú a vége, akkor még egyszer meg kell néznem. Tudod, miért? (...) Úgy érzem, hogy most hepiend lesz egészen véletlenül.

Tévedés azt képzelni, hogy minden ember úgy szemléli a világot, ahogy az valójában létezik, a valóságban inkább csak saját kényelmük jó meghatározására ügyelnek.

Az idő szabályaihoz alkalmazkodva fekszenek le, kelnek fel, mennek dolgozni és enni az emberek. Vagyis az órával összhangban élnek. Az évek, a hónapok, a hetek szabályrendszerének feltalálásával az emberek kifejezetten magukat korlátozzák az időben. Ráadásul az ember feltalálta az órát, hogy megerősíthesse az idő szabályrendszerét. A szabály meglétét ugyanakkor kényelmetlenségek is kísérik. Az emberek azonban ezt a kényelmetlenséget berakják a szobájukba, felakasztják a falaikra, aztán unottan ott hagyják, vagyis egy bizonyos helyre teszik, hogy tovább tudjanak tevékenykedni. Mindennek a tetejébe az időt még a karunkra is felcsatoljuk! De most nagyon is értem, miről van szó. A szabadságot nyugtalanság kíséri. Az emberek a nélkülözéseket vállalva inkább a biztonságérzetet választják.