Gillian Flynn

A médiumok áthatják a jogi környezetet. Az internet, a Facebook, a YouTube korában nem létezik elfogulatlan esküdtszék.

Már értem, miért használják annyi horrorfilmben ezt az eszközt: a titokzatos kopogtatást. Azért, mert olyan súlya van, mint egy rémálomnak. Az ember nem tudja, mi van odakint, de azt igen, hogy ajtót fog nyitni. Arra gondol, amire én: a rossz emberek nem szoktak bekopogni.

A barátok sok hibát észrevesznek egymásban. A házastársak a legutolsó, szörnyû apróságot is.

Igazságtalan mértékû felelősség jár az egykeséggel - az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem. Nincs pótgyerek, te vagy az egyetlen. Ettől az ember kétségbeesetten igyekszik, hogy tökéletes legyen, és ugyanakkor megrészegül a hatalomtól. Így születnek a zsarnokok.

Negyvenévesen az embernek olyan az arca, amilyet megérdemel.

Megszégyenítő érzés azzá lenni, amit egykor kigúnyolt az ember.

A legtöbb szép és jó dolgot a mások által megvetett nők viszik véghez.

Nem ez minden kapcsolat célja: hogy ismerjen valaki, hogy értsen? Ez a férfi ért engem. Ez a nő ért engem. Nem ez az egyszerû varázsszó?

Az lehetetlen, hogy egy olyan szerelem, mint amilyen a miénk volt, ne hatoljon be még a csontvelőbe is. Ez a fajta szerelem átmenetileg visszahúzódhat, de mindig készen áll arra, hogy visszatérjen. Mint a világ legédesebb rákja.

Nem mintha a szerelem verseny volna. De nem értem, mi értelme együtt lenni két embernek, ha nem ők a legboldogabbak.

Van abban valami nyugtalanító, ha az ember felidéz egy szívet melengető emléket, és közben fagyos hidegség tölti el.

Csak el kell határoznod, hogy megteszed, és aztán megtenni.

Talán ezt szeretem benne a legjobban, amilyenné engem tesz. Nem azt, ahogy érzem magam tőle, hanem amilyenné tesz.

Ha mind szerepet játszunk, nem létezhet lelki társunk sem, hiszen többé már lelkünk sincs.

Más, ha igazán szeretsz valakit, és más, ha azt szereted, amit elképzelsz róla.

Az ironikus embereknek mindig beletörik a bicskájuk az őszinteségbe, az a legfőbb ellenségük.

Ismerik a megcsömörlöttek borzalmas, éneklő hangját: már lááááttam. Én a szó szoros értelmében mindent láttam már, de ami a legrosszabb, amitől az ember legszívesebben főbe lőné magát, a következő: a másodlagos élmény mindig jobb. A kép élesebb, a látvány intenzívebb, a kamera látószöge és a kísérőzene olyan módon manipulálja az érzéseimet, amire a valóság többé már nem képes. Nem tudom, hogy ezen a ponton emberek vagyunk-e még: azok, akik olyanok, mint a többség, akik a tévén, a filmeken, és most már az interneten nőttek fel. Ha elárulnak bennünket, tudjuk, mit kell mondanunk. Ha a csődört, az észlényt, a hülyét akarjuk adni, tudjuk, mit kell mondanunk. Mindannyian ugyanabból a szamárfüles forgatókönyvből dolgozunk. Nagyon nehéz korszak annak, aki személy akar lenni, semmi egyéb, csak valódi, létező személy, és nem személyiségjegyek gyûjteménye, amelyeket egy végtelen számú figurát tartalmazó automatából választottunk ki.