Giorgio Pressburger

Sorsunkkal szemben mindannyian dilettánsok vagyunk. És sokszor ez ment meg bennünket (olykor meg éppenséggel kárhoztat).

Az ösztönök, az érzések, a vágyak megfosztják az embert akarata és képességei teljes birtoklásától.

Azért vagyunk a földön, hogy segítsünk egymásnak. Különben mi lenne velünk?

Szegény emberi lények! Az ösztöneik ide-oda vonzzák őket, és csak kevesen, nagyon kevesen tudnak ellenállni.

Nem lehet nem szeretni az igazságot. És az igazság maga a szépség.

A szerelem rettenetes, fékezhetetlen szenvedélyben is képes kifejeződni. A barátság nem.

Hát ennyi az ember. Állat. Indulatos, meggondolatlan állat, saját ösztöneinek prédája, ösztöneinek, melyek arra valók, hogy átörökítse az életet, ehelyett a legidiótább dolgokra sarkallják.

A lehetőségek száma végtelen, bár csak egy fog beigazolódni. Ez a mi sorsunk.

- Látni szeretném, mi van a gyermekkor után. - Ne akard látni, fiam. A gyermekkoron, a mítoszokon, a hősökön túl csak rondaság van. Amíg megteheted, maradj meg ilyennek.

Én nem akarok versenyezni. A jobb jegyért sem. És nem akarok a legjobb lenni. A legrosszabb akarok lenni. A leglassabb. Mert akkor senki sem fenyeget a hátam mögül.

Én nem hiszek az "élet utáni életben". Megvan a magam meggyőződése arról, hogy mi lesz "azután". Molekulákká bomlunk: molekuláink az univerzumban keringenek majd.

Az igazi szenvedélyek halálosak.