Guillaume Musso

Az ember nem rázhatja le magáról csak úgy a múltját. Nem szabadulhat ki csak úgy rögeszméi mindent elnyelő futóhomokjából.

Minden emberben ott van a jó és rossz is. (...) Egyesek, választás révén vagy kényszerből, a legrosszabbat hozzák ki magukból.

A szenvedély olyan, mint a drog: kezdetben azt hiszi az ember, hogy az uralma alatt tartja, de egy napon kénytelen beismerni, hogy a drog uralkodik rajta.

Minden ember szívében ûr van, egy mély seb, az elhagyatatottság és magány érzésével.

Mindenkinek meg kell találnia a helyét. Nem szabad elveszíteni a kapcsolatot, hogy az, akit szeretünk, egész életünkben velünk legyen.

- A szerelem nem (...) múlik el. - Soha nem mondtam, hogy már nem szeretlek. Csak megállapítottam, hogy már nem az vagy, akibe beleszerettem.

Ne a pénzük, hanem a viselkedésük alapján ítéld meg az embereket.

Annak, aki azt gondolja, hogy ura az életének, nincs ínyére, ha megingatják a bizonyosságában.

Soha nem képzelte volna, hogy a beszélgetésük a hidegség ilyen fokát is elérheti. Hogy lehetséges, hogy két ember, akik olyan közel voltak egymáshoz, úgy viselkedik, mint két idegen?

Egyszer bizonyára már mindannyian feltettük magunknak a kérdést: mit változtatnánk az életünkön, ha véletlen szerencse folytán visszamehetnénk a múltba? Milyen tévedéseket próbálnánk helyrehozni? Milyen fájdalmat, lelkiismeret-furdalást, megbánást törölnénk el szívesen? Lenne-e merszünk új értelmet adni a létünknek? Mivé válnánk? Merre tartanánk? És kivel?

A szerelem olyan, mintha tüzet raknál egy esős napon. Folyamatosan védelmezni kell, táplálni, gondját viselni, különben elalszik.

Akkor ismerjük fel a nagy szerelmet, amikor rádöbbenünk, hogy az egyetlen ember a világon, aki vigaszt nyújthatna, épp az a személy, aki a fájdalmat okozta.

Hajlamosak vagyunk azt hinni, egyes kötelékek olyan erősek, hogy mindent kibírnak, de ez nem igaz. A bizalom megkopik (...), s ebben az egyenlőtlen küzdelemben a szerelem győzelmi esélyei megfogyatkoznak.

Az ember nem fordulhat nyugodt szívvel a jövő felé anélkül, hogy megértené és vállalná a múltat.

A szerelem mindig veszélyes... amikor szeretsz, azt reméled, hogy mindent megnyersz, miközben a szerelem azzal a kockázattal jár, hogy mindent elveszíthetsz, és néha azt a kockázatot is vállalni kell, hogy kevésbé szeretnek, mint ahogy te szeretsz.

Nem a fájdalommal van baj. A fájdalom kínoz, de nem pusztít el. A gond a magány, melyet a fájdalom szül.

Az élet nagy játszmájában azok a legboldogtalanabbak, akik nem vállalják a kockázatot, hogy boldogok legyenek.

A szerelem olyan, mint az oxigén. Ha sokáig nélkülözöd, végül belehalsz a hiányába.

Sokkal rémesebb a legrosszabbtól való félelem, mint a legrosszabb bizonyossága!

A minket elválasztó híd rozogának tûnhet, pedig erős és szilárd. (...) Megértem, hogy félsz átkelni rajta. És talán soha nem is vágsz neki. De hagyj egy reménysugarat!