Harsányi Kálmán

Nincsen arra elképzelhető lehetőség, hogy én valaha még szerelemmel szeretni tudjak. Az én csalódásom több volt, mint csalódás. Az rémület volt és iszony. (...) A valóságos világban csak tengődöm és lézengek, ügyefogyottan, lázadozva, keserûn, egyedül. Nagyon egyedül. Sokkal magányosabban, mintha sohasem lett volna senkim, vagy mintha lett volna valaha igazán valakim.

Ha valaki nagyon, nagyon jó hozzánk, mindig az az érzésünk, hogy egy rózsafa-erdőt kell bokrétába kötnünk neki; egy szál rózsa, két szál rózsa, csak csúfolódás.

Nem haltál meg, nem siratnak, Mégis sírba teszlek. Nem voltál te soha enyém, Mégis én temetlek.

A kozmikus igazság mindenütt igazság, csak az emberi igazságok szorulnak korlátok közé.

Ha költők nem volnának, sohasem látnánk a jelen fenekére. Oda, a hová a tudomány búvárharangja nem szállhat le soha, mert oda egyetlen út vezet csupán: az érző intuícióé.

Le az izmusokkal, ha igazán meg akarunk érteni valamit a világból!

A haladáshoz erő kell, biztos tudás és fölséges nyugalom, nem bohóckodások; mély elmerülések, nem handabanda; igazságkutató ösztön, nem szemfényvesztő szándék.

Aki szeret, aki igazán szeret, az csal, s mindig habozás nélkül csal, ha tudja, hogy jót tesz vele.

A kivételesség érzése csak addig ér valamit, míg ölbe tett kezekkel hiszünk benne. Mihelyt cselekszünk, megszûnik, mert ezzel az érzéssel csak fonákul lehet cselekedni.