Hartmut Rosa

Egy maradéktalanul uralt világ egyáltalán nem tesz boldoggá minket, hanem éppenséggel hiányzik belőle a szín, a titok, amely kívánást ébreszt bennünk, hajtóerőt biztosít és motivál - hogy az életet élni érdemesnek lássuk.

Csak azt tudjuk valóban megélni, ami egy kicsit mindig visszahúzódik tőlünk. Mihelyt egy szeretett személyt teljes ellenőrzésünk alá vontunk, nem fogjuk szeretni többé, és ha mindent, amit egy könyv vagy egy zenemû tartalmaz, teljes egészében megértettünk és kimerítettünk, nem lesz többé a kedvenc könyvünk vagy zenedarabunk.

Egyre jobban megtanuljuk ismerni és uralni a természetet és erőforrásait, és egyre kezelhetőbbé tesszük céljaink tekintetében, ám eközben fennáll a veszély, hogy elpusztítjuk, és aztán magunk is a klímaváltozás és következményei, a viharok, a forróság és az áradások tehetetlen áldozatai leszünk.

Az élet minden lehetséges vonatkozásában új és radikális formában válik kezelhetetlenné a világ.

Amikor a gáz-, víz- és áramellátás csődöt mond, a modern ember sokkal tehetetlenebb, mint elődei a régi korokban, hiszen az önfenntartás összes alapvető technikáját elfelejtették.

Emlékeznek még gyerekkoruk első hóesésére késő ősszel vagy télen? Egy másik valóság betörése volt. Félénk, ritka valami, amely látogatóba érkezett, amely alászállt, és közremûködésünk nélkül megváltoztatta a világot körülöttünk, akár egy váratlan ajándék. A hóesés egyenesen a kezelhetetlen egyik tiszta megjelenési formája: nem tudjuk előállítani, kikényszeríteni, még biztonsággal előre tervezni sem, legalábbis hosszabb időtávra nem. Mi több: a havat nem vehetjük birtokunkba, nem sajátíthatjuk ki: ha a kezünkbe vesszük, kicsorog az ujjaink közül, ha bevisszük a házba, kifolyik belőle, ha pedig a mélyhûtőbe tesszük, többé már nem lesz hó. Talán éppen ezért vágyik utána olyan sok ember, nem csak a gyerekek, különösen karácsonykor.