Hayley Campbell

A temetéshez nagyon sok bizalom társul. Része leszel egy olyan földdarabnak, ami felett nincs irányításod. Hogy mi történik veled az eltemetésed után, az más emberektől függ.

A halál - akárcsak a sír - csupán egy gyakorlati dolog: amikor belenézel, kívülálló vagy, még akkor is, ha benne állsz.

Bizonyos emberek puszta jó szándékból, akaratukon kívül okoznak sérülést.

Az illatok képesek időutazásra vinni. (...) Az emlékek ott rejtőznek a ruhák redőiben is.

Teljesen más az, amit az emberek őszinteségnek gondolnak és ami a sokkoló valóság (...). A filmekben a halottakat élő színészek játsszák, akik halottnak tettetik magukat. Az emberek azonban általában nem így néznek ki a haláluk után. Csakhogy a nyilvánosság erről nem tud, vagy legalábbis nem hajlandó felismerni.

A fő vallási irányvonal szerint az éned két részből tevődik össze: van a test és a lélek. Ha nem hiszel a lélekben, nem marad más, csak a fizikai egyén (...). És egészen a temetésig nyugtalanítja az embert az érzés, hogy bár az illető meghalt, mégis ott van valamiképpen. A nyugalom kápolnájában megmarad valamilyen kapcsolat azokkal, akik ennek szükségét érzik.

Az emberek sokkal erősebbek és jóval több mindenre képesek annál, mint amit mi gondolunk róluk.

A halál nem egyetlen pillanat, hanem folyamat. Valami felmondja a szolgálatot a testben, és a rendszer leáll, ahogy elterjed a hír - a levegő és a vér áramlása megszûnik.

Érdekes, hogy a média hogyan képes ikonná tenni embereket akkor is, ha bûnözők.

Az egész test maga a csoda (...). És hogy az agy ebben hogyan mûködik közre... az egyszerûen elképesztő.

A halál nincs tekintettel az élők munkaidejére.

Ha hoz egy döntést, együtt kell élnie vele. A legrosszabb, amit tehet, hogy nem viszi végig.

Körülvesz minket a halál. Ott van a hírekben, a regényekben, a videójátékokban és ott a szuperhősös képregényekben, ahol akár vissza is fordíthatják havi rendszerességgel, ha úgy tartja kedvük. Ott van az egész internetet átszövő, megtörtént bûnügyeket feldolgozó podcastekben. Ott van a gyermekmondókákban, a meggyilkolt, gyönyörû nőkről szóló mozifilmekben. A felvételeket azonban megszerkesztik, az újságíró levágott fejét kitakarják, a régi dalok szavait kilúgozzák a modern ifjúság számára. Hallunk emberekről, akik halálra égtek a lakásukban, a tenger felett eltûnő repülőgépekről, gyalogosokat elgázoló kamionokról, de az egészet nagyon nehéz felfogni. A valóság és a képzelet összemosódik, háttérzajjá válik. A halál ott van mindenhol, de elfátyolozva vagy fikcióként. A holttestek eltûnnek, akárcsak a videójátékokban.

A szörnyeteg mindig félelmetesebb, amikor csak a motozását hallani a szellőzőrendszerben.

Amikor az emberek válaszokat akarnak, a templomban, a terápiás szobában, a hegyekben vagy a tengereken találják meg őket. Én azonban újságíró vagyok, és amikor a munkád a kérdések feltevése, elkezdesz hinni - vagy reménykedni - benne, hogy a válaszokat más emberek rejtik.

A halál iránti érdeklődés nem holmi morbid dolog, hanem semmi máshoz sem hasonlítható mentális gravitációs vonzás.

Az a tény, hogy mindenki, akit szeretünk, egy nap meg fog halni, gyakran nem tudatosul bennünk, amíg valami rossz nem történik.

Mikor feledkeztünk el róla, hogy a fájdalom figyelmeztetés, testünk hang nélküli részeinek sikolya, amivel segítséget kérnek, tudatják, hogy valami nincs rendben, és a figyelmünket igényli? Nagyszerû módszer arra, hogy kezeljek minden problémát, ami kárt okozhat nekem - egyszerûen csak kikapcsolom az értesítéseket.

Az orvostudomány történelme halottak halmaira épült.

Mindig is gyanakvó voltam, ha valaki pajzsként vagy helyettesítőként használta a vallást; nekem az arról árulkodik, hogy inkább nem gondolnak bele mélyebben abba, amit tesznek, mert nem számít, hiszen valójában valaki más teszi. Õk csak a fentről érkező parancsnak engedelmeskednek.