Henry Marsh

Ami a kórházakban történik, annak jelentős része a jó és balszerencsén múlik; gyakran nem az orvostól függ a siker vagy a kudarc. Hogy mikor ne operáljon, azt ugyanolyan fontos tudni, mint hogy miként operáljon - és az előbbi készséget sokkal nehezebb elsajátítani.

Sebészként akkor érjük el a legtöbbet, ha a pácienseink teljesen felépülnek és elfelejtenek bennünket. A sikeres mûtét után eleinte minden páciens végtelenül hálás, ám ha a hála tartós, az általában azt jelzi, hogy az alapvető problémát nem sikerült orvosolni, és attól tartanak, a jövőben ismét szükségük lehet ránk. Úgy érzik, meg kell békíteniük bennünket, mintha csak haragvó istenek lennénk, vagy legalábbis valamiféle kiszámíthatatlan sors kezei. Ajándékokat hoznak és üdvözlőlapokat küldenek. Hősnek neveznek minket, sőt olykor istennek. Csakhogy mi akkor voltunk a legsikeresebbek, ha a pácienseink hazatérnek, folytatják az életüket, és soha többé nem lesz szükségük ránk.

A halál nem mindig kudarc, és a gyors halál jobb lehet a lassúnál.

Remény nélkül az élet reménytelenül nehéz, de a remény végül könnyen bolondot csinálhat mindannyiunkból.

A haldoklás csak ritkán könnyû, bármit szeretnénk is gondolni róla. A testünk nem hajlandó küzdelem nélkül elengedni az életet: belekapaszkodik. Nem úgy halunk meg, hogy mondunk még néhány magvas gondolatot a bennünket könnyes szemmel körülálló családtagoknak, aztán kileheljük a lelkünket. Ha nem rángatózva, fuldokolva vagy köhögve múlunk el, és nem is kómában, akkor fokozatosan kell elsorvadnunk: a hús lassan elfogy a csontjainkról, a bőrünk és a szemünk sötétsárga színûvé válik, ha a májunk is felmondja a szolgálatot, aztán a hangunk elfogy, míg aztán a véghez közeledve már annyi erőnk sem marad, hogy kinyissuk a szemünket; mozdulatlanul fekszünk halálos ágyunkon. Egyedül ziháló lélegzetünk árulkodik arról, hogy még élünk.

Az idegsebészet egyik fájdalmas alapigazsága, hogy az ember csak úgy válhat igazán jóvá, úgy szerezhet tapasztalatot a nagyon nehéz esetek operálásában, ha rengeteget gyakorol, ami egyben azt is jelenti, hogy eleinte sokat fog hibázni, és sérült páciensek sokaságát hagyja hátra. Gyanítom, ehhez kissé pszichopatának kell lenni, de legalábbis igencsak vastag bőrre van szükség hozzá. Egy jólelkû orvos valószínûleg inkább feladja, hagyja, hogy a természet járja a maga útját, és megmarad az egyszerûbb eseteknél.

A "szövődmény" az általános orvosi eufemizmus minden olyan esetre, amikor valami rosszul sikerül.

Az egészséges emberek, önmagamat is ideszámítva, egyszerûen nem értik meg, milyen gyökeresen megváltozik minden, miután valakinél halálos betegséget állapítanak meg. Hogyan kapaszkodik a reménybe, bármilyen hamis, bármilyen csekélyke legyen is az, és mennyire vonakodik az orvosok legtöbbje attól, hogy megfossza a betegeit ettől a halvány reménysugártól.

A remény megfizethetetlen, és a gyógyszergyárak, amelyeket üzletemberek, nem pedig önzetlen emberbarátok irányítanak, ennek megfelelően szabják meg áraikat.

Ha a mûtét rosszul sikerül, a páciens szempontjából a katasztrófa valószínûsége százszázalékos lesz, míg az enyémből továbbra is ötszázalékos marad.