Ugrás a tartalomra
Sebészként akkor érjük el a legtöbbet, ha a pácienseink teljesen felépülnek és elfelejtenek bennünket. A sikeres mûtét után eleinte minden páciens végtelenül hálás, ám ha a hála tartós, az általában azt jelzi, hogy az alapvető problémát nem sikerült orvosolni, és attól tartanak, a jövőben ismét szükségük lehet ránk. Úgy érzik, meg kell békíteniük bennünket, mintha csak haragvó istenek lennénk, vagy legalábbis valamiféle kiszámíthatatlan sors kezei. Ajándékokat hoznak és üdvözlőlapokat küldenek. Hősnek neveznek minket, sőt olykor istennek. Csakhogy mi akkor voltunk a legsikeresebbek, ha a pácienseink hazatérnek, folytatják az életüket, és soha többé nem lesz szükségük ránk.
Kapcsolódó idézetek
-
Sebésznek lenni tényleg olyan, mintha kábítószerfüggő lenne az ember. Amikor először megkapja a sikeres mûtét utáni varázslatos érzést, utána mindennél jobban vágyni fog rá, és mindent megtesz azért, hogy megint átélhesse. Szüksége lesz az izgalomra, a vérében felszabaduló adrenalinra és az operáció utáni euforikus beteljesülésre. Lételemmé vált, hogy életeket mentsek meg. (...) Ha nem kaphatom meg, beteg leszek, és kifakul minden az életből, ami érdekessé teszi. Melankóliába esem, és csak egy lépés választ el a depressziótól!
-
Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
-
Azt mondják, a sebek az idő múlásával begyógyulnak, de minél nagyobb a veszteség, annál mélyebb a vágás, és annál nehezebb visszanyerni korábbi épségünket. A fájdalom tompul, de a hegek emlékeztetnek majd szenvedésünkre, és általuk viselőjük egyre ellenállóbb lesz, míg végül sebezhetetlené válik. Az idő múlása eltereli a figyelmünket, feszültséget vált ki belőlünk, mélységes agressziót, míg eluralkodik rajtunk a harag, eközben tervet szövünk, egyre erősödünk és észre sem veszik, hogy elrepült az idő. Meggyógyulunk és készen állunk egy új emberként kilépni.
-
A pácienssel töltött idő is része a gyógyítás mûvészetének, hiszen valóságos embereket kezelünk, valódi gondokkal és félelmekkel. A páciens nem egy hibás alkatrész valami nagy gépezetben, a sebész pedig nem mûszerész.
-
A mûtét utáni első 24 óra mindig kritikus. Minden levegővételt, minden termelt folyadékot pontosan lejegyeznek és elemeznek. Ennek örülnek, vagy megsiratják. De mi történik 24 óra elteltével? Mi történik, ha az első napból második lesz és a hetekből hónapok? Mi történik, ha elmúlik a közvetlen veszély, ha levették a gépeket és az orvosok és nővérek hada eltûnik? A mûtéttel megmentenek, de a lábadozáskor, a mûtét után gyógyulsz meg. De mi lesz, ha mégsem? Minden mûtét célja a teljes felépülés, hogy jobb állapotban kerüljünk ki, mint ahogy bekerültünk a kórházba. Néhány beteg gyorsan gyógyul és azonnal megkönnyebbülhet, másoknak a gyógyulás fokozatosan megy végbe és akár hónapokkal vagy évekkel később jössz rá, hogy többé már nem fáj. Szóval az az igazi kihívás, hogy türelmesek legyünk a mûtét után, de ha túlélted az első heteket és hónapokat a mûtét után, ha hiszel abban, hogy felépülhetsz, akkor visszakapod az életed. De sajnos, túl sok a "ha".
-
A pszichológusi pályán kevés az ember sikerélménye. (...) Mert a "gyógyultak" eltûnnek, felszívódnak. Nem tudhatjuk meg, mi lett velük. De a kudarcos esetek visszajárnak. (És esetleg szemrehányást tesznek.) Hol testi valójukban is, hol úgy, hogy csak bennünk "kísértenek".
Mérei Ferenc
-
A sebesülés gyakran jobban megrázza a családtagokat, mint az érintettet. A páciens tudja, mit kell tennie - túlélnie, gyógyulnia -, és ehhez rengeteg energiára van szüksége. A betegnek magára kell figyelnie. Ha hagyja, hogy a család leszívja az energiáit, akkor még nehezebben épül fel. A házastársak és a szülők ezt ritkán értik meg. Abban a hitben élnek, hogy a szeretet mindent orvosol, és visszautasításnak veszik, ha a páciens nem kér belőle.
Minette Walters
-
Minket nem a páciens végső felépülése érdekel. Csak az érdekel, hogy élve kikerüljön innen, hogy majd másvalaki rehabilitálhassa. Egy bizonyos pontig törődünk az ujjakkal, kezekkel, karokkal és lábakkal, de néha feláldozunk egy lábat, hogy megmentsünk egy életet, ha a többi seb fontosabb. Sőt néha azért veszítünk el egy lábat, mert ha még egy órát elvesztegetünk a megmentésére, egy másik beteg a mûtét-előkészítőben meghal, mert túl későn kerül az asztalra. Ezt eleinte nehéz elfogadni.
-
Én mindig nagyon meglepődök azon, hogy az emberek, akik azért jönnek hozzám, mert nem érzik jól magukat, azt hiszik, a terápia végén jobban lesznek. Nem tudják, hogy tulajdonképpen csak egy dolog történik a terápiában: megnő a kapacitásuk a szenvedésre. Vagyis a végén már nem ijednek meg attól a szenvedéstől, ami együtt jár az élettel.
Feldmár András
-
Mindig jobb emberekké válunk, ha azok, akiket szeretünk, sebet ejtenek rajtunk. Erősebbé tesznek bennünket, és ha megbocsát nekik, többé nem érzi a seb helyét.