Honoré de Balzac

A legszebb becsvágy is kialszik a háztartási számadó-könyvben.

Rosszmájú embereknek, akik szeretnek mindenen csúfolódni, nagy gyönyörûség lehet, ha ismerik egy asszony titkát, ha tudják, hogy a szemérmessége hazug, hogy szelíd arca mély gondolatot leplez, hogy tiszta homloka mögött valami szörnyû dráma lappang. De vannak viszont lelkek, akiket az ilyen látvány őszintén elszomorít és sokan a nevetők közül is, ha otthon egyedül vannak a lelkiismeretükkel, megátkozzák a világot és megvetéssel illetik az ilyen asszonyt.

Abban az életkorban, amikor a lélekben még van elég fiatalság ahhoz, hogy bánkódni tudjon és távoli reményeket táplálni, amikor még a nőben többet tud látni a nőnél, nem a legnagyobb boldogság-e, ami férfit érhet, úgy szeretni, hogy egy fehér kesztyû érintése, a kedves hajának futó illetése, egy mondat elhangzása, egy röpke pillantás elfogása mélyebb örömmel töltse el, mint aminőt a viszonzott szerelemben való legszilajabb egyesülés adhat? Innen van, hogy csupán az eltaszítottak, a rútak, a szerencsétlenek, a titokban szeretők, a félénk nők és férfiak ismerik azokat a kincseket, amelyeket az imádott lény hangja magában rejt. Minthogy a forrósággal telített levegő remegésének eredete és törvénye a lélekben magában van, a szívek közt oly föltarthatatlanul teremt összhangot, a gondolatokat oly tündöklően idézi fel és annyira őszintének hat, hogy a hangnak a legkisebb elhajlása gyakran egész feloldódást rejt magában. A szerelem benne remeg a hangban, még mielőtt a tekintet elárulná.

Mi ellenkeznék mélységesebben az asszonyi természettel, mint a nyugodt, tökéletes szerelem? Izgalom kell nekik, a vihartalan boldogságot nem tekintik boldogságnak. Azok a női lelkek, amelyek elég erősek ahhoz, hogy a szerelemben fölleljék a végtelenséget, angyali kivételek és az asszonyok világában ugyanazt jelentik, mint a teremtő lángész a férfiak között. A nagy szerelmi szenvedélyek éppúgy ritkaságszámba mennek, mint a mûremekek. Ami ezeken kívül létezik, az csupa alkalmi egyesülés, múló inger, megvetésre méltó, mint minden alacsonyrendû dolog.

Az asszonyok, bár fölhánytorgatják a férfiaknak, hogy ezek nem helyes módon szeretik őket, mégis nagyon kevésre becsülik az olyan férfiakat, akiknek a lelkülete félig-meddig nőies. Egész felsőbbségük abban áll, hogy elhitetik a férfiakkal, hogy a szerelem terén a férfi alacsonyabb rendû a nőnél; így aztán könnyen faképnél hagyják a kedvesüket, ha az elég járatlanul leveszi róluk mind ama félelmeket, melyekkel szeretnek páváskodni, a színlelt féltékenység jóleső kínjait, a csalódott reménység, a hasztalan várakozás szorongásait, egyszóval édes asszonyi gyarlóságuk gyönyöreinek egész sorát.

Minél nehezebb elérnünk valamely dolgot, annál féktelenebbül vágyódunk utána.

Ahogyan egy párizsi nő a kendőjébe burkolózik, ahogyan az utcán lábait emelgeti, abból a hozzáértő kitalálhatja rejtek-útjainak titkát.

Ha az ember forró napsütésben vándorol, nem áll meg útközben, hogy leszakítsa a legszebb virágot.

A szerelem minden harmónia között a legdallamosabb: érzése velünk született.

A magány: szenvedés, sokszorozva végtelennel.

A lélek éppúgy lehet beteg, mint a test. Csakhogy a lélek nem tûri oly bambán a szenvedést, mint a test; a test nem támogatja a lelket, mint ahogy a lélek támogatja a testet.

Idővel belátja az ember, hogy a gyönyör a lélek vagyona, és semmivel sem hízelgőbb, ha a gyönyörért szeretik az embert, mintha a vagyonáért.

A boldogtalan szerelmesek testvéreknek érzik egymást gyötrelmeikben, akárcsak a vértanúk. Semmi a világon úgy meg nem érti egymást, mint két rokon fájdalom.

Férfinál a szépség nem mindig a jóság jele. Jó külsejû ifjú emberek életük kezdetén semmi nehézségre nem akadnak, nem fejtik ki képességeiket, a világ előzékenysége folytán elromlanak, és utóbb keserves kamatokat kell fizetniük a helyzetükért!

A mi szép Párizsunk egyik legnagyobb előnye, hogy itt születhet, élhet, meghalhat az ember anélkül, hogy bárki törődne vele.

A társadalomnak, a világnak az apaság a talpköve; minden összeomlik, ha a gyermekek nem szeretik apjukat.

A haza elvész, ha az apákat lábbal tapodják.

Ha egy koldust szeretnek, legalább biztos lehet benne, hogy szeretik.

Meg kell halnunk, hogy megtudjuk, mi lakik a gyermekeinkben.

Egy apának pokol az, ha gyermekei nélkül van.