Hozleiter Fanny

A szeretet a legnagyobb erő, amitől a legkeményebb kő is porrá omlik.

Mindenki úgy csodálatos, ahogy van, a származásától, a külsejétől és korától függetlenül. Nem volna szabad, hogy bárki is másoknál többnek vagy kevesebbnek érezze magát.

Röpke kis életünkben csakis azt érdemes csinálni, amire igazán vágyunk, amitől táncot jár a lelkünk. Ne másoknak akarj megfelelni, hanem hallgass arra a kis hangra, amelyik oly lelkesen szól onnan, belülről. Hisz ezzel kezdődik az igazi boldogság!

Mindenkinek van önvalója, csak olykor egyes lelkek szeretik lélekhomállyal fedni.

Van, hogy hitetlenkedők, van, hogy lelkesítők vesznek körbe. De mi magunk alkotjuk meg a valóságunkat. Nincs más dolgunk, mint bátran elindulni a boldogság földjére vagy a sikerek országába: oda, ahová csak a szívünk vágyik. (...) Mi magunk vagyunk a teremtők: minden úgy lesz, ahogy mi megálmodjuk magunknak. Az a fontos, hogy hagyjuk szabadon szárnyalni a szívünket, a lelkünket, hiszen csak így lehetünk önmagunk.

Ha a szeretet ereje melengeti a lelked, többre nincs is szükséged.

A lelkek kódja sosem téves. Mindenki a számára legtökéletesebb testben születik a legmegfelelőbb időben, a legmegfelelőbb helyre. A test nem jelmez, mi fogva tart, hanem ajándék. Egy ajándék, ami segít, hogy csodákat élhess meg. Hogy tanulhass és alkothass. Nem számít, milyen testbe születtél, csak az, hogy hogyan érzed magad benne. Szeresd hát az ajándékodat, légy rá büszke. Hisz megismételhetetlen és különleges minden egyes lélek!

Ez az igazi kincs. A most. Az, ha dobogni képes a szív és táncolni a lélek.

Az emberek azt gondolják, hogy valami vagy valaki szükséges a boldogságukhoz. Azt hiszik, a varázslat egy tárgyban vagy egy személyben rejlik. Pedig ez egyáltalán nem igaz. Mindenünk megvan hozzá, hisz a varázslat bennünk lakik. (...) Csak te dönthetsz úgy, hogy boldogan élsz... és nem kell hozzá más, elég annyi, hogy lélegzel, látsz, hallasz és szeretsz.

Nincs az a pénz, amiből őszinte mosolyt lehet venni. Nincs az az otthon, mi társ nélkül valódi örömöt okozna.

A boldogtalanság egyik kulcsa a tucatnyi elvárás. Elvárások a világ, és mások felé. A fejekben megszülető "ilyennek vagy olyannak kellene lenni" mondatok... elvárt érzések, tettek... mert míg az elvárt dolgokat hiányolod, addig észre sem veszed az apró, de hatalmas csodákat, amit a világ és mások nyújtanak feléd... ne várd el, hogy süssön a nap, ne essen az eső.

Repkednek a fogyatékos megbélyegzések a világban. Pedig, azt gondolom, hogy mindenki az... Valakin jobban látszik, más egy tökéletesnek tûnő álarc mögé rejti.

Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásomat. Állandóan a kezemben van a lehetőség, hogy döntsek. Feladom vagy megcsinálom. Sírok vagy nevetek. Depressziós leszek vagy megoldást találok. Pánikba esem vagy a lehetőségeimre koncentrálok.

Mindent meg kell próbálni, még ha olykor veszélyesnek is tûnik. Mert ha nem teszi meg az ember, azzal eleve kizárja a siker lehetőségét.

A megszokás, a természetesség az, ami megmérgezi a hétköznapokat. Ha természetes valakinek, hogy könnyedén felszáll a buszra, vagy feljut lift nélkül az emeletre, már nem is értékeli. Hisz minden nap átéli.

Ha félek a kihívásoktól, automatikusan kizárom az életemből az új élmények lehetőségét. Akkor nem is élek igazán.

Minden alkalommal, amikor önzetlenül adunk, számunkra is tágasabbá válik a világ.

Az élet egy izgalmas kaland. A cél: túlélni és élvezni.

Gyakran imádom, hogy tudom, bármelyik percben vége lehet az életemnek, mert így minden pillanat értékes.

Bármilyen kegyetlen dolgokon mentem is át, nem hihetem azt, hogy nem jön több kihívás, hogy mostantól már minden könnyen fog menni. Mindig jön egy újabb hegy, amit meg kell másznom. Aztán még egy és a következő. Egy újabb álom, ami rengeteg kitartást és akaratot igényel. Ezt már tudom, mert az élet ilyen. Folyamatos körforgás. Hullámvölgyek. Néha lent, aztán fent.