Ian McEwan

Az elbeszélés a telepátia egyik formája. Tintajeleket pötyögtetve egy üres lapra képes elküldeni az olvasónak legbensőbb gondolatait és érzéseit. Varázslatos eljárás, mégis oly mindennapi, hogy senki sem áll meg csodálkozni rajta. Elolvasni egy mondatot annyi mint megérteni, mintha csak az ujját görbítené, itt sem férkőzik közéjük semmi.

A hosszú házasságokban testvérekké válnak a házasfelek.

Akár fiú, akár lány az ember, semmi sem lealacsonyítóbb, mint megtagadni tőle a tanulás jogát és a tisztes, valódi munka méltóságát.

Ha a kisebbik rossz kívánatosabb is, nem feltétlenül jogszerû.

A hangjegyek világos emberi üzenetre törekszenek, de igazából nem jelentenek semmit. Csak színtiszta gyönyörûséget. Vagy mindenkire egyformán kiterjedő szeretetet a legkevésbé körülírt, legtágabb értelemben.

A vér minden emberinek a lényege. A vér a lélek, maga az élet. És ahogy szent az élet, a vér is az. A vér jelképezi az élet ajándékát, amelyért minden élő lélek hálával tartozik.

A Sátán elképesztően ravasz. Elültet az emberek fejébe valami ostobán sátáni gondolatot, mondjuk, a gyermekbántalmazásét, aztán hagyja, hogy megcáfolják, és mindenki megnyugodjon, hogy ő igazából nem is létezik. Ilyenkor aztán szabadon garázdálkodhat.

Minden nagy költőnek szenvednie kell.

Miért bûn bármi is? Mert tudjuk, hogy az. A kínzás, a gyilkosság, a hazugság, a lopás. Ha kínzással rossz emberekből kicsikarunk valami fontosat és jót, akkor is tudjuk, hogy bûnös úton jutottunk hozzá. Tudjuk, mert maga Isten tanított rá.

Ha megnézzük, az anorexia kicsit olyan, mint a vallás. (...) Az anorexiás is szenvedni akar, imádja a fájdalmat, az áldozatot, és azt hiszi, hogy mindenki őt nézi, vele foglalkozik, és különben is, az egész világegyetem körülötte forog. Meg a testsúlya körül!

Jólét, jóllét - csak a társadalomba ágyazva értelmezhetők.

Az írókat azért fizetik, (...) hogy "úgy tegyenek, mintha", és tudjanak épp annyit meríteni közös valóságunkból, amennyi az általuk kitalált világ hihető tálalásához kell. Úgyhogy csak semmi huncutság, az írásmûvészet nem alku tárgya, az író nem lehet hûtlen az olvasóhoz, hogy álruhát öltve folyton át- meg átlépje, oda-vissza, a képzelet és a való határát.

Még senkinek nem ártott meg, ha kiderült róla, hogy van saját véleménye.

A szeretet nem áll egyedül, nem is állhat, hanem lángoló üstökösként hasítja az eget, más, aranyként fénylő javakat hozva magával.

Egy zaklató éppúgy összekovácsolhat egy családot, ahogyan szét is zülleszthet.

Még a legközlékenyebb és legkölcsönösebb szerelmi kapcsolatban is majdnem lehetetlen néhány hétnél tovább fenntartani a kezdeti elragadtatott állapotot.

Könnyen összemosódik a határ a képzelet és a valóság között. Sőt nem is határvonal ez, hanem széles, szürke tartomány, elég nagy, hogy könnyen eltévedj benne. Amit elképzelsz, létezni kezd, életre kel.

A szerelem nem egyenletesen nő, hanem nekilódul, fellángol, vágtat, vad szökkenésekkel halad előre.

A szerelem összeköt. A félelem elválaszt. A remény összehoz.

Talán nem is olyan gyenge ő, mint amilyennek mindig tartotta magát; különben is, másokhoz mérje magát az ember, ez az egyetlen igazi mérce. Időnként és akaratlanul mások tanítanak nekünk valamit önmagunkról.