Ingmar Bergman

Néha szeretném úgy venni a napot, ahogy jön. Enni, amikor éhes vagyok, aludni, mikor álmos vagyok, szeretni, amikor szerelmes vagyok. Sőt talán még dolgozni is egy kicsit, amikor kedvem van. Néha leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy csak lebegjek, vagy esetleg elmerüljek.

Lehet, hogy olyan alattomosan vannak elrendezve a dolgok, hogy az élet egyik pillanatról a másikra tönkremehet? Anélkül, hogy az ember tudná, hogyan is? Szinte észrevétlenül? (...) Arról van szó, hogy az ember választ, és rosszul választ? Vagy hogy ugyanazon a régi ösvényen jár az ember, és nem is tudja? S aztán egyszer csak ott hever a szemétdombon.

A magány abszolút. Illúzió akármi mást elképzelni. Ennek légy tudatában. És próbálj meg eszerint cselekedni. Semmi mást ne várj, csak rosszat. Ha mégis valami kellemes történik veled, annál jobb. Soha ne hidd, hogy fel tudod oldani a magányt. Az abszolút. Elképzelhetsz közösséget különböző dolgokban, vallásban, politikában, szerelemben, mûvészetben, és így tovább... de ez a közösség csak fikció. A magány változatlanul teljes. Csalárd elképzelésed támadna a közösségről? Soha ne felejtsd el, hogy ez csak illúzió. Akkor nem fogsz csalódni később, ha majd minden visszatér a rendes medrébe.

Mi érzelmi analfabéták vagyunk. És az a lehangoló, hogy ez nem csak rád és rám vonatkozik, hanem gyakorlatilag minden emberre. Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról és a pi négyzetgyökéről, vagy hogy az ördögbe hívják, de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit se magunkról, se másokról. Mennyit mondogatják itt is, ott is, hogy a gyereket együttérzésre, megértésre, összefogásra, egyenlőségre, meg mit tudom, mire kell nevelni. Most ez a divat. De senkinek nem jutott még eszébe, hogy először nekünk kell megtanulnunk valamit magunkról és a saját érzéseinkről. A saját félelmünkről, magányunkról és dühünkről. Itt állunk kiszolgáltatva, tudatlanul, tele rossz lelkiismerettel és összetört ambíciókkal. Tudatosítani egy gyerekben, hogy lelke van, szinte illetlenség. Úgy néznének az emberre, mint egy cukrosbácsira. Hogy fog az ember valaha is megérteni másokat, ha magáról sem tud semmit?

Bennem megvan a lehetőség a szeretetre, de az egész benne van egy elzárt térben. A szomorú az, hogy ez az élet, amit élek, csak egyre inkább betokosítja a lehetőségeimet.

Nem siratom az elveszett édent. A gyerekek felnőnek, a kapcsolatok felbomlanak. A szeretetnek vége, ugyanúgy a gyöngédségnek, barátságnak és összetartozásnak is. Nincs ebben semmi rendkívüli. Ez a dolgok rendje.

A maskara-élet a bölcsőben kezdődik, és tart egy egész életen át. Nincs senki a földön, aki meg tudná találni magát.

Tulajdonképpen olyan mindegy, hogy hol lakom. Én minden lakóhelyet ideiglenes valaminek tekintek. Az embernek a biztonságát magában kell kiépítenie.

A barátaink szerencsétlenségében mindig van valami, amit tulajdonképpen nem is bánunk.

A pokol olyan hely, ahol az ember már nem hisz semmilyen megoldásban.

Az ember nem élhet egyedül, az ember nem erős. Muszáj fognunk egy másik ember kezét.

Az ember tulajdonképpen bármit állíthat bárkiről. Valahogy mindig jellemző az illetőre.

Te azt mondod, a tudás biztonság. Hülyeség. A tudás több választási lehetőséget ad, és több szorongást.

Néha végképp boldogtalan vagyok, amikor észszerûen boldognak kellene lennem, és fordítva. A boldogságnak nincsenek szabályai. Nálam legalábbis.

Õ eltûnt a homályban, és magával vitte az életét. De a furcsa az, hogy az én életemet is magával vitte.

Ha sokat beszélünk róla, a szerelem elmúlik.