Ismerős Arcok

Elbújhatnék itt, a szíved mélyén, a világban immár nincs helyem; ringatóznék minden dobbanásra, s a tiéd lehetne az életem.

Ha a földön fekvőt már nem veszed észre, és egyre jobban tetszik, amiben élsz, ha másra nem gondolsz már, csak a pénzre, akkor nagyon gyorsan a játék végére érsz!

Itt vagyok, pedig akárhol lehetnék.

Hova mehetnék, nélküled nincs "haza", az utcákat járom nappal és éjszaka, hazudni másnak, és tudni, hogy nem igaz, szerelmet hinni tudva, hogy nem is az.

S most, hogy újra játszom felnőtt életet, idegenben festek otthoni képeket. De a mindennapok... mikor magam vagyok - kicsit mindig meghalok.

Az ajtóban megállva végignézhetem azt, hogy hol ért véget az eddigi életem. És megtehetem, hogy nem cipelem, ami nem kell, azt nem viszem.

Kolonc nélkül szebb minden, hidd el, én is elhittem. Fuss felém, vagy tûnj innen, vigye már más, amit eddig én vittem!

Persze, nem jó folyton csak menekülni, De megállni még egyedül nem merek. Segítség kéne, ugyanúgy, mint régen, Mikor fiatal voltam, vagy egészen kis gyerek.

És föl kellett állnom akkor is, ha nem ment, Mert ahol én voltam, onnan már nem lehet. Úgy gondoltam, a fájdalom majd múlik, S hogy elhiggyem, csak pár üveg kellett.

Éjjel indultam, a hold se lát, Szép mezők alján, erdőkön át. Csendben lopakodva, ha sötét az ég, nem látja senki sem, a szívemben mi ég.

A barátom dolga, hogy ott legyen, ha szükség van, bármit megtegyen, ha eltévedtem, keressen, ha gyûlölöm, akkor szeressen.

Tegnap óta minden más lett, mi addig volt; Nehezebb már, pedig kisebb a súly. A kapuban tétován megállok még, Mintha hinném, hogy felderül, S nem rám zuhan újból az ég.

Bánom, nem bánom, mástól nem várom, Tőled sem várom el. Tettem, megtettem, éltem, ha élhettem, Többet nem értem el. Félek, nem félek, mást már nem kérek: A végét ne rontsam el. Adtam, nem kellett, kértem, nem tellett, Menj Isten "hírivel"!

Cinizmussal a félelem ellen - Ez a jó módszer, higgy nekem! Süllyedhetek, csak látnom ne kelljen, Mi az oka, hogy nem vagy velem.

Ha tudom, hogy te vagy, ki kezem után kap, És jobban hallom, mit súg a szád, Elmondtam volna, hogy nem telt el úgy nap, Hogy az álom határán ne gondolnék rád.

Olvadj, légy te is olyan, olyan más, pont, mint a többiek! Simulj, légy finom s puha, meg ne sértsd érzékeny bőrüket!

Attól lehetsz valaki majd, hogy mi az, amit megteszel, Emlékre vagy érdemes, vagy a múlt ködébe veszel.

A hazugság akkor is hazugság, ha soha nem derül ki, És nem úgy lesz gazember valaki, hogy azzá nevezzük ki.

Bürokraták és pénzemberek irányítanak minket, Hazug szólamok, ígéretek tartják alul a szintet. Utat keresve, tapogatózva egymásra lépve élünk, Megnyomorítva, mindent feladva szánalmas lesz a végünk.

Mikor nem látod már a célt, S tán a hited sem töretlen, Húzódj csak félre, és úgy gondold végig, Mitől jó élni és mitől nem!