Ismerős Arcok

A bajban sem ismerjük egymást, Nem nyújtunk segítő kezet; De ha nem hiszi magyar a magyart, Az út már a pokolba vezet.

Nem értem, mit mond, s az arca olyan más; Megint csak a gond, de nem hagyom, hogy lásd. Attól félek, késő már menni, Egyedül jöttem, és nem is várt senki.

De ha lemegy a nap, már nem nagyon ismersz rám. Becsukott szemmel zuhanok a fény után. S míg a pohárban el nem olvad a jég, addig egy kicsit megint olyan leszek, mint rég.

Hónapok óta a híredet se hallom, Hiába ordítok, nem hallod már a hangom. Tán a hétköznapok fogságába estél, Bár segíthetnék rajtad, drága testvér.

Tényleg csak engem zavar, hogy bármerre indulok. Északnak, nyugatnak, délnek vagy keletnek fordulok. Által a "gúnyhatáron", ugyanúgy otthon vagyok, csak halkabban kéne mondjam, nehogy meghallják "azok".

Nem köszönök, nem búcsúzom, Merre tartok, rég nem tudom.

Én nem hiszem el, Hogy csak így lehet, Hogy az önzésen kívül Az ember mást nem tehet.

Ha barátja vagy még a jónak, Ne gondolj rám! Ha örülni tudsz még a szónak, Ne gondolj rám! Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már, Csak akkor gondolj rám...

Ha a kezed pihen egy kézben, Ne gondolj rám! Ha nem lennél máshol éppen, Ne gondolj rám! Ha meghalni félsz még, de élni nem tudsz már, Csak akkor gondolj rám...

Mikor a gyalázat ünnepli önmagát, Mikor az alázat kéri a legjavát, Mikor az önérzet hallgat, akár a sír, Én nem csodálom, hogy a magyar ember örömében is sír.

Értettem s féltettem mindent, ami van, De néztem és éreztem, vagyunk még annyian, Akik azt látják s gondolják úgy, ahogy én, Ha sorba kell állnunk, hát álljunk az elején.

Húzom az igát, nyakamban járom, A kérődző barmok nyomait járom.

Ha végre indulnál, Ha végre jönnél felém, Szeretném újból az életem, Mint eső a napfényben, Ború a jókedvben - úgy Tûnne el tőlem a félelem.

Az emberek már nem nevetnek, Nem élnek, csak nem tudják, Éhesek és nem szeretnek, Mint a kolduló kutyák.

Elfelejteni, hogy gazember voltál, És szerettél, ahogy tán senki még. Tolvaj is voltál, álmot raboltál. Bánatomban beborul az ég.

Annyi minden mást csinálhatnánk itt, Szerethetnénk is, ha volna még akit.

Éber az éjszakánk, álom a nappalunk, Lekopva színeink, szürkévé változunk, Az öröm csak káröröm, Az érzés csak végtelen félelem, Tényleg csak ennyi volt az életem?

Hisz túl hamar... Ráértem volna, Dolgom lenne még, Várjon csak az ég!

Mit tegyek még, mi volna elég? Amim volt, már semmiség... De vigyázd a lelkem, Mert a szívem súlyát nem bírná el az ég!

Becsukott ajtód előtt állok idekint, Levetett kalappal, vigyorogva a kínt. - Ki vagy te idegen, mit akarsz még? Nekünk is alig van, nincs segítség.