Jandy Nelson

Úgy érzem magam, mintha lassanként szétolvadnék, de ezt is akarom, el akarok tûnni. Hirtelen kedvem támad, hogy telefirkáljam a narancssárga falakat - olyan ábécére van szükségem, amely könyvek kitépett utolsó lapjaiból, leszakított óramutatókból, hideg kövekből áll, és cipőkből, amelyekbe már csak a szél bújik bele.

A fájdalom és a szeretet összetartozik, az egyiket nem kaphatjuk meg a másik nélkül.

A gyász örökké tart. Nem hagy el soha. A részünkké válik, ott van minden lépésünkben, lélegzetünkben.

Bárcsak felkelne a földről az árnyékom, és mellettem sétálna.

Meg kell látnunk a csodákat ahhoz, hogy csodák létezhessenek.

Az emberek meghalnak, de a hozzájuk fûződő kapcsolatunk nem enyészik el. Folytatódik, és örökké változik.

A körülményektől függetlenül mindannyian egymás felé tartunk egy ütközési pályán. Talán vannak emberek, akiknek egyszerûen ugyanazon történetben kell szerepelniük.

Nem tudom, miként, de lehetséges, hogy egy festmény mindig ugyanaz, mégis valahányszor ránézünk, teljesen más.

Többnyire álruhában érzem magam. (...) Vagy talán olyasvalakinek, aki rengeteg emberből tevődik össze. Talán egyre csak fölhalmozzuk ezeket az új meg új énjeinket. Magunkkal cipeljük őket, ahogy jó és rossz döntéseket hozunk, elcsenünk ezt-azt, elcseszünk ezt-azt, földerülünk, kiborulunk, összezuhanunk, szerelembe zuhanunk, az orrunkat lógatjuk, lógunk a szeren, meglógunk a világ elől, magasba törünk vagy törünk-zúzunk.