Jász Attila

Miként ha álomba boruló nyírfaág, kezed hanyatlóban, és külön párna vár, de ettől még nem vagy teljesen más világ, hiába nem tudok beszélni most veled, elhallgat a vers is, álmosan, nélküled.

A költészet néha olyan torony, ahonnan indokolatlanul elszállsz, máskor némán dőlsz hátra a padon, mint katica alatt a gyenge fûszál, szeretők alatt lopott alkalom. Előtted már bizonytalanul ott áll a vers, szinte teljesen meztelen, s leül melléd, persze, ha engeded.

Magányos vagyok ember a holdon cédrus a Libanon tetején.

A Zéletnek egyetlen igazi értelme van. (...) Minden fájdalom és szkepticizmus ellenére csinálni még valamit, valami hasznos(nak látszó) haszontalanságot a hátralévő időben. Keletiesebbre árnyalva a problémát, minden pillanatban csak az útra, az előttünk lévő útra figyelni. És a pillanatnyi útrészletek adta örömöket hagyni hatni. Feladat nélkül élőhalott vagy.

Vannak mondatok, melyek akár halálos sebet is tudnak okozni, ha épp szívtájékon találnak el.

Az ember nyugtalan teremtmény, s időnként racionálisan nem megmagyarázható indokok alapján mennie kell. Valahová. Ha jó neki, ahol van, azért. Ha nem, azért. Utaznia kell. Hisz ebben a menekülésben van az ő szabadsága.

A költő mindig túlérzékeny, az a dolga. Abból él. Ír. Sérülékeny, borzasztóan, de adatott neki egy gyógyulási módszer. Írhat. Így a világtól folytonosan kapott sebei gyorsan be is hegednek.