Jean-Louis Barrault

A kutya nem tud rajzolni, a ló nem farag szobrot, a macska nem lelkendezik, ha a rádióban Bach zenéje szól, a hódnak nem jut eszébe öncélú díszítésekkel szépíteni lakását, de ha táncról, énekről van szó, arról, hogy érzelmeire hagyatkozva vigadjon, vagy hogy mesterségesen ijedelmet keltsen, mind azonnal kész rá, a madarak pedig kórusban szolgáltatják hozzá a refrént.

A mûvész életet ad valamilyen mágikus tárgynak, amelyben több az élet, mint a közönséges tárgyakban; egy festmény, egy mellszobor, egy szimfónia lényegében az élő világhoz tartozik.

Ha az élet a színek szimfóniája, magától értetődő dolog volt kitalálni a festészetet. Ha az élet az idomok, a formák tánca, logikus, hogy meg kellett születnie a szobrászatnak. Ha az élet hangok szövevénye, a zene éppen olyan természetesen létezik, mint maga az ember.

Lehetünk süketek, mégis értékelhetünk egy festményt. Lehetünk vakok, de élvezhetjük a muzsikát. Hangversenyen néha, hogy jobban halljunk, lehunyjuk a szemünket. A mûvészek által mesterségesen újjáteremtett élet valamiképpen specializált formában tér vissza hozzánk: egyszerre csak egy érzékünkre hat.

Az idő telik, a jelen halad, az élet múlik, a csend rezeg. És mi is reszketünk, megreszketünk a félelemtől, mert ez a haladás, ez az időmúlás, ez a vibrálás, amely áramlik és tovaszáll, ez a mozgás visszavonhatatlan és a legvégén az elmúlást találjuk.

Tudatára ébredni a jelennek annyi, mint tudatára ébredni az elmúlásnak, mert a jelen minden pillanatban elmúlik.

Az életben csak a jelen a létező, de - micsoda irónia! - éppen a jelen az, ami megfoghatatlan. Mint a vonal, amely két színfoltot elválaszt egymástól, a jelen határmezsgyéje az élet ama szakaszának, amely még nem létezik, és annak, amely már elsült. Egyetlen jelen pillanat sem ugyanaz. Semmi sem képes megállapítani ezt a menetelést az elmúlás felé, és minden, ami valóságos, abban a pillanatban esik meg, amely tulajdonképpen nincs is, s mégis, rajta kívül nincs valóság.

Játszani (...) annyi, mint feltalálni a boldogságot.

A tiszta, érthető beszéd nem rátermettség és nem tehetség kérdése. Tehát: általános követelmény. Udvariassági szabály.

Az érzelem törékeny, illó tünemény.

Egész életem haladás az elmúlás felé. Egész viselkedésem tehát küzdelem lesz az elmúlás, az óramutató, az idő ellen. Egyetlen jelszónak kell átjárnia ezt a belső világot, amely nem más, mint maga az emberi test: késleltetni a megadás óráját, késleltetni az "igazság óráját"!