Jennifer L. Armentrout

Nagyon sok minden ragyogó ötlet. (...) Például az atombomba, a nullkalóriás üdítők meg a farmermellények. De ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy muszáj atomot dobni az emberek fejére, hogy a diétás löttyök jóízûek, vagy hogy most azonnal el kellene rohannod egy farmermellényért.

Az időt átmenetileg meg lehet állítani, de visszamenni és a múltat megváltoztatni senki sem képes.

Az emberek ellenállóak. (...) Mindegy, mi történt, ők küzdenek tovább.

Semmivel sem tehetem jóvá a múltban történteket, legfeljebb azt ígérhetem, hogy nem fognak megismétlődni.

Ha megkezdődik a visszaszámlálás, annak sosincs jó vége.

Nehéz a veszteség. Sosem múlik el, mindig veled marad, mint egy halvány árnyék, egyes napokon sûrûbb, másokon ritkább.

A legnagyobb ajándékot adta nekem, amikor viszontszeretett. Ez (...) a legfontosabb, amit örökre megjegyeztem. A szerelem ajándék.

A szavaknak (...) elveszett az értelme a túl sok ismételgetéstől. A tettek mindig hangosabban, erősebben szólnak.

A dolgok nem mindig feketék és fehérek.

Az élet túl rövid és szemét ahhoz, hogy haragot tartsunk.

A legszebb emberek, akiknek a külső szépségét csak a belső múlja felül, mindig azok, akiknek fogalmuk sincs erről.

Az igazságot sosem kell megköszönnöd.

Ha a múltban élek, nem nézhetek a jövőbe.

Az életet (...) nem piros masnival átkötve kapjuk.

Ha belenézel az emberek fejébe, nem panaszkodhatsz amiatt, amivel ott találkozol.

Életem legnehezebb dolga volt faképnél hagyni. Még rosszabbá tette, hogy meg sem próbált megállítani; az nem vallott volna rá. A lelkem mélyén, ott, ahol csak az igazságnak maradt hely, nem is vártam. De mégis szerettem volna. Szükségem lett volna rá.

Amíg mélyen benne vagy valamiben, sosem mondod ki, sosem teszed meg, amit kellene. Mindig csak utóbb, amikor már túl késő, akkor jössz rá, hogy mit kellett volna mondanod vagy tenned.

Egy pillanatig átláttam a mély, szürke szemekben izzó, hitetlenkedő dühön. Fájdalom volt mögötte. És a tudat, hogy fájdalmat okoztam neki, égetett, mint a sav.

A csókja lágy volt, végtelenül gyengéd. Mélyen felkavart, a pulzusomat az egekbe lökte. Ártatlan volt, bensőséges, a lelkemet perzselte, ahogy hátradöntötte a fejemet, hogy felfedezzen, mintha most csókolóznánk először. És talán így is volt - valójában.

A szó a leghatékonyabb eszköz. Egyszerû, ezért sokszor alábecsülik. Pedig képes gyógyítani és rombolni is.