Szerző

Jevgenyij Abramovics Baratinszkij

Napjainkat, mint füst, befutja Értelmetlenség, köd-gomoly - Halál, te minden rejtvény kulcsa, Láncainkból föloldozol.
A dalolásban meggyógyul a lélek. A harmónia, e titkos világ feloldozást ad minden tévedésnek, s a dölyfös szenvedélynek zabolát.
Tőlem képmutató gyöngédséget ne várj, szívem bús hidegét immár nem rejtem én el. Igaz. A szerelem ifjonti lángja már nem lobog benne szenvedéllyel.
A tûz, amely egykor lobogva lángolt, gyengült, gyengült, és kihunyt csendesen. Hidd el, fáj a magány. A lélek vágy szeretni, s én mégsem fogok ezután; a földön - már tudom - nem részegít le semmi, az első szerelem csupán.
Ég áldjon! Oly soká mentünk mi egy irányba, most más úton megyek, te is menj más úton. Az értelmed legyen úrrá a bánaton, s kérlek, ítéletet ne mondj rólam hiába! Hatalmunk nincs magunk felett. Elhamarkodott esküinken, mit tettünk ifjú éveinkben, a mindent figyelő sorsunk nagyot nevet.