A tûz, amely egykor lobogva lángolt, gyengült, gyengült, és kihunyt csendesen. Hidd el, fáj a magány. A lélek vágy szeretni, s én mégsem fogok ezután; a földön - már tudom - nem részegít le semmi, az első szerelem csupán.

Kapcsolódó idézetek

1. A tûz, a lángoló szenvedély tüze nem tart sokáig. Előbb-utóbb kihûl, és átlényegül valami mássá. És ez nem a mi hibánk (...). Minden szerelemre ez a sors vár.
2. A tûz, amely már nem lángol, gyorsan elhamvad. Csak az a szerelem, amely megperzsel és elvakít, érdemli meg a nevét. Juliette Drouet
3. A szerelem, akár a tûz, csak folytonos mozgásban létezhet, s amikor már nem remél, de nem is fél, akkor egyszerre kihuny. Francois de La Rochefoucauld
4. A szerelem egyirányú utca - nálam legalábbis úgy tûnik, az. Míg el nem csitul az első láng, hiába nézek jobbra vagy balra, a házakat, a fákat, a virágokat eltakarja előlem a tüze. Szurovecz Kitti
5. - Miért nem lobbanhat lángra újra a szerelem? - Mert a lángoláshoz a tûznek táplálékra van szüksége. Az emberi szerelem tüze elhasználja a fát, elhasználja a másik lénye által adott tüzelőanyagot. Ha az izzás egyszer kihunyt, nincs, ami újra belobbantsa. Ha jön egy harmadik az életetekbe, akitől újra lángolni kezdesz, akkor a szíved körül újra melegség lesz, ám a másik egója feltehetőleg nem tudja majd elviselni, hogy a tûz nem az övé. Hogy nem birtokolhat téged és az érzéseidet.
6. Lehet, hogy valóban úgy igaz, ahogy a régiek tartják. Lehet, hogy a szív valóban egy darab száraz nyírfa, amely életében csak egyszer lángolhat tiszta, vakító fénnyel - és minden más szenvedély, amely ezt követően támad benne, inkább csak pislákoló parázsra hasonlít. Ilyen az én szerencsém. Ez az első és valódi lángolás is éppen őiránta lobbant bennem, akit sem érdemeim szerint, sem dicstelen módon soha meg nem kaphatok; érte, aki mindenekfelett lenéz és gyûlöl. Tad Williams
7. Színem változik, arcomon méreg sáppad, a hû értelem elhagyott, titkon könnyezem is, tudom; lassú tûz, szerelem kínoz, elégek én. Quintus Horatius Flaccus
8. Egyedül! Milyen hideg van, csakugyan! És milyen szomorú minden! Vége! Micsoda iszonyú gondolat! Nem remél, nem vár, nem álmodozik róla többet azzal a forró lánggal a szívében, amitől néha olyan jó élni ezen a vigasztalan földön, ami olyan, mint mikor kigyúl az örömtûz a sötét estében. Elbúcsúzik a magányos, izgatott éjszakáktól, mikor hajnalig járt fel-alá a szobájában, és rágondolt, az ébredéstől, mikor alighogy kinyitotta a szemét, az volt az első gondolata, hogy "nemsokára viszontlátom a mi kis házunkban". Guy de Maupassant
9. A szeretetért küzdeni kell, mert minden olyan mulandó, mint a fû. Az ember is. Sorsa, mint a virágé: a pusztaságban egy forró fuvallat, és már tova is tûnt, és ahol állt, nem marad utána semmi. Csak az halhatatlan, aki szeret.
10. Sok szép remény csak sima szükség, Szerelmeid, a lángjuk füst rég, Az ölelés kínzó üresség, Elveszett rég barátság, hûség.