Jirí Weil

Szörnyû életed lesz, hiszen egyedül vagy, mint az ujjam, és az ilyen embereknek rosszul megy a sora a nehéz időkben.

Amikor rád vártam, nem láttam semmit abból, ami körülöttem történt, talán egyedül voltam az utcán, de lehet, hogy emberek jöttek-mentek körülöttem és a villamosok jártak. Amikor megérkeztél, csak akkor jött mozgásba minden, és egyszer csak láttam az üzletek kirakatait meg a járókelőket, meghallottam a villamosok csörömpölését és az autók tülkölését.

Manapság az ember nem tudja, mit tegyen. Azt hiszi, hû, de okos, közben meg éppen valami ostobaságot csinál. Vagy csávába kerül, és tulajdonképpen az a csáva az egyetlen kiút.

Az ember tárgyak rabja.

Ezrével és ezrével vannak a halottak, sokan közülük soha nem fognak földben nyugodni, testükön keselyûk marakodnak és varjak vájják ki a szemüket. Az ima valamennyi halottért szól, azokért is, akik sok-sok ezer évvel ezelőtt haltak meg, elsősorban a mártírokért szól, az igaz férfiakért, akik mátkaként fogadták a halált, akiknek vére összefröcskölte a templomok falát, és emlékük örökkön-örökké frissen maradt. És az imádság felszáll a magasba, egészen a mennyek kapujáig, oda, ahol a halál angyala feljegyzi az igazak nevét, aztán aláhull, és felhőkben ereszkedik le a sírjukra. Az élet és halál Urának szeme könnyel telik meg, és egy könnycsepp a falnak támasztott gereblyére hull. És akkor csoda történik. A gereblyébe egy igaz ember lelke költözik. A holtak mezejét szántja végig, forgatja a leveleket, és szavakká változtatja őket. Az őszi szél felkapja és messzire hordja a leveleket, a szavak a halállal való megbékélés órájának csendes fájdalmáról mesélnek, a soha meg nem száradó vérrel összefröcskölt falakról. És ahogy visszaszállingóznak a földre, zizegésük énekké változik, a mennyek kapujáig felszálló felhőkben emelkedő imádság zokogó dallamává. Valahányszor a gereblye a levelekhez ér, azok szavakká változnak. És ezek a szavak akkor is élni fognak, ha a mártírok csontjai már szanaszét szórattak, amikor testük porrá s hamuvá lett már.

Szeretnék egyenrangú lenni a halállal, de valahogy nem megy.

Az ember nem megy könnyen a halálba (...), mert tudja, mi a halál. Az állat nem tudja, ezért könnyen mehet a halálba.

Nem hiszek az időben (...), még senkinek sem sikerült kifognia rajta.

Soha nem barátkoztam meg az idővel, és nem voltam tekintettel rá.

A tárgyak némák, az ember hiába hívja segítségül őket.

Az ember mindenre képes, ha megparancsolják neki.

A ló is sok mindent megtesz, ha az ember kényszeríti rá (...), de vannak dolgok, amikre a ló nem hajlandó, még ha reggeltől estig ostorral vered is. Az ember erős, bármit megtesz.

Nehéz olyan életet élni, amit valaki más talált ki az embernek.

Senkinek sincs joga azt várni a másiktól, hogy az életét kockáztassa érte.

A halál süket volt a könyörgésekre, nem lehetett lekenyerezni, se nyájassá, mosolygóssá szelídíteni.

A titok ismerete láthatatlan hatalmat jelent, a titok birtokosa magasan a többiek fölött áll, egy kő- vagy bronzszobor megvetésével és magabiztos nyugalmával nézhet le rájuk.

Most elkövetkezik a nyugalom, leáll a mozgás, és a dolgok egy helyben maradnak, minden kővé dermed, az emlékek, a képek szertefoszlanak, és a folyó nem folyik többé, megkövülnek a hullámai, a magas ég is mozdulatlan felhőkkel függ majd felette.

Az emberek hozzászoktak, hogy bizonyos szabályok szerint élnek, megvan a kedvenc székük, a szokott helyük az asztalnál, a sámlijuk a konyhában a sparhelt mellett. A maguk módján tartják a kést és a villát, ki evés közben, ki evés után issza a vizet vagy a sört. Minden, ami idegen, ami szokatlan, zavarja, gátolja őket mindennapi életükben.

Az üzlethez csavaros észjárás kell.

Az élet nehéz, és az embernek meg kell keményítenie magát, hogy boldoguljon.