John Donne

Hogy élhettünk, te meg én, mielőtt szerettük egymást?

Minden tavasz új meleget kinál, s mint békében sem törli a király a háborús adót - a kikelet növését nem csökkentik a telek.

Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.

A lélek úgy teljes, ha testtelen, s a test akkor egész, ha meztelen. Az ékszer nem kell, az csak elvakít, mintha Atlanta kincseket hajít, s a bolond férfi szeme ottragad gyöngyön, gyémánton, mert azt látja csak, ami képkeret, könyvön díszkötés, amatőr-öröm. De ennyi kevés. Nyak, arc, derék, kar, láb, comb, csípő, mell: a szeretőnek a nő teste kell.

A szerelem misztériuma a lélekben gyökerezik, de mégis a testben szökken szárba.

Ha összenézünk, hû szivet mutat egymás szemében két ábrázatunk; nincs éles Észak s elhajló Nyugat - jobb féltekéket hol találhatunk? Csak az halhat meg, ami már megunt; ha két szerelem egy, ha a magunk szerelme nem lazul, úgy meg se halhatunk.

Jó reggelt fölébredt lelkeinknek, mely másra többé sohasem figyel. A Szerelem már senkinek sem inthet, és csöpp helyen fér csöndesen igy el. Egy új világ kell bátor tengerésznek, térképeket hoz ő a földi résznek, de mi maradjunk egynek és egésznek.

Inkább legyek szerelmével tele őrült, mint idióta nélküle.

Lelket ne várj, csak észt vagy kellemet; Ki nőt szeret, múmiát szeret.