John Steinbeck

Lámpással kereshetsz olyan embert, aki igazán odébb akar állni, ha valami jó zamatos pletykát hallhat valakiről. Szíve mélyén mindenki pletykás.

Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.

Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse.

A szerencséhez az is hozzátartozik, hogy az ember felismerje, amikor az útjába kerül.

A gyûlölet nem állhat meg egymagában. Szüksége van a szeretetre is, hogy éltesse és ösztökélje, vagy - akár a fegyver ravasza - kipattantsa, lángra lobbantsa.

Legkésőbben jön az a képesség, hogy önmagunkon tudjunk nevetni, őrült versenyben a halállal.

Szépségeszményünk nagyjából mindig önmagunkhoz hasonlít.

Majdnem mindenkinek megvan a maga Pandora-szelencéje, titkos bánata és gyötrelme, amit nem oszt meg senkivel.

Az olyan ellenség, akit töviről hegyire ismerünk, kevésbé veszedelmes, kevesebb meglepetéssel jár.

A csoda, mihelyt megszokottá válik, nem csoda többé.

Ha az első ártatlanság elveszett, már nem állhatsz meg, hacsak nem vagy álszenteskedő vagy ostoba.

Egy embert csak akkor érthetsz meg, ha bele tudod képzelni magadat az érzelmeibe.

Egy kölyökkutya, ha néhányszor az orrára koppintanak, félénkké válik; néhány elutasítás egy fiút is megfélemlít, és visszahúzódásra késztet. De amíg a kölyökkutya duzzogva eloson, aztán hátán hemperegve visszahízelgi magát az emberek szeretetébe, egy kisfiú nemegyszer eltitkolja sértődöttségét, közönybe burkolja, vagy dacosan viseli el. És ha egy fiú egyszer-kétszer kosarat kapott, már ott is megtalálja, ahol nyoma sincs, vagy - ami még rosszabb - kikényszeríti az emberekből a fricskát egyszerûen azáltal, hogy számít rá és várja.

Egy bolond és a pénze hamar elszakad egymástól.

Az ábrándozók, akik mindent jobban akarnak tudni, mindig bajba keverednek.

Talán az a legjobb társalgó a világon..., aki hozzásegíti a másikat, hogy az beszéljen.

Az igazság gyors fájdalma elmúlhatik, de a hazugság lassú, maró gyötrelme végtelen, kiapadhatatlan fájdalom.

Ha valami nem igaz, de nem tudtad, az csak tévedés. De ha tudtad, mi az igaz, de átalakítottad, megváltoztattad, hazugsággá torzítottad - akkor utálatos dolgot mûveltél, és utálatos vagy magad is.

Nincs szomorúbb dolog (...), mint az olyan kapcsolat, amelyet nem tart össze más, csak a ragacs a postabélyeg hátán. Ha nem láthatod, nem hallhatod, nem érintheted meg a barátodat, legjobb, ha hagyod, menjen isten hírével.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bûnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletreméltó, mint semmi más ezen a világon.