Jojo Moyes

Mindenhez idő kell. (...) És ez az, amit a maga generációja olyan nehezen fogad el. Mind úgy nőttek fel, hogy elvárják, a dolgok azonnal a maguk kedve szerint alakuljanak. Elvárják, hogy az életük olyan legyen, amilyennek elképzelték. (...) De ehhez idő kell.

Csak egy élete van. Igazából az a dolga, hogy olyan teljessé tegye, amennyire csak lehetséges.

A zene képes felszabadítani az emberben különböző dolgokat, (...) képes olyan helyekre repíteni, amelyekről még a zeneszerző sem álmodott volna.

Tisztességtelen előny, hogy az ember képes faképnél hagyni egy tolókocsis személyt.

Élj merészen. Feszegesd a határaidat. Ne érd be kevéssel.

A gyászból kivezető út soha nem egyenes.

Nem tudtam, mi az igazi boldogság, amíg nem találkoztam veled.

A válás szar dolog. (...) Mind azzal áltatjuk magunkat, hogy a gyerekek nem érzik meg, hogy még mindig jobb nekik, mintha abban kell élniük, hogy két ember üvöltözik egymással, csak éppen sosem merjük megkérdezni tőlük, hogy szerintük mi az igazság.

Ha teljesen új életbe katapultálsz, vagy valaki máséhoz csapódsz olyan sebességgel, mintha az arcodat hozzányomnád az ablakhoz - nos, akkor óhatatlanul át kell gondolnod, ki is vagy valójában. Vagy hogy milyennek látnak mások.

A dolgokat nem irányítja senki. Emberek, események egyszerûen összeütköznek, véletlenül, a történelem pedig rohan tovább, és hagyja, hogy mi, akik hátramaradtunk, kikecmeregjünk a romok alól.

Csak a legelső találkozás első perceiben látjuk igazán, hogyan néz ki a másik, mert azután már csak egy benyomást látunk, amit erősen árnyal, hogy mit gondolunk az illetőről.

Vannak normális órák és vannak béna órák, amikor az idő lelassul és elfolyik, amikor az élet - az igazi élet - csak közvetetten van jelen.

Csak akkor lehet segíteni valakin, ha hagyja.

Alig maradt valami, ami boldoggá tesz, de te azzá teszel.

A szerelem az, ami miatt a legvégletesebb dolgokat követjük el - ez az az érzés, amely képes valódi magasságba emelni és mélységbe taszítani bennünket, amely képes megváltoztatni minket.

Bármit is tesznek a nők, közben a férfiakon jár az eszük.

Ha elég időt töltesz az újság archívumában, láthatod, hogy ugyanazok a sztorik ismétlődnek újra meg újra: háborúk, éhínségek, gazdasági válságok, elveszett szerelmek, széthulló családok. Halál. Szívfájdalom. Ritka a happy end.

Írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.

Igazi ajándék, ha az embernek van valakije, akit szerethet.

Ma este hazafelé menet belefutottam egy utcai balhéba. Egy kocsma előtt két férfi dulakodott, többen részegen buzdították őket. (...) És én mindeközben csak egyetlen dologra tudtam gondolni: arra, hogyan ível felfelé a szád sarka, amikor elmosolyodsz. És az a hihetetlen érzésem támadt, hogy abban a pillanatban te is éppen rám gondolsz. Tudom, hogy ez különösen hangzik. Talán a színházra gondoltál, vagy a gazdasági válságra, vagy arra, hogy vegyél-e pár új függönyt. De ennek az őrült életképnek a kellős közepén hirtelen rájöttem, hogy ha van valakid, aki megért, aki vágyik rád, aki önmagad javított kiadását látja benned - ez a legcsodálatosabb ajándék. És még ha nem is vagyunk együtt, a puszta tudat, hogy számodra én vagyok az a valaki, az egész életet jelenti nekem.