Ugrás a tartalomra
Ma este hazafelé menet belefutottam egy utcai balhéba. Egy kocsma előtt két férfi dulakodott, többen részegen buzdították őket. (...) És én mindeközben csak egyetlen dologra tudtam gondolni: arra, hogyan ível felfelé a szád sarka, amikor elmosolyodsz. És az a hihetetlen érzésem támadt, hogy abban a pillanatban te is éppen rám gondolsz. Tudom, hogy ez különösen hangzik. Talán a színházra gondoltál, vagy a gazdasági válságra, vagy arra, hogy vegyél-e pár új függönyt. De ennek az őrült életképnek a kellős közepén hirtelen rájöttem, hogy ha van valakid, aki megért, aki vágyik rád, aki önmagad javított kiadását látja benned - ez a legcsodálatosabb ajándék. És még ha nem is vagyunk együtt, a puszta tudat, hogy számodra én vagyok az a valaki, az egész életet jelenti nekem.
Kapcsolódó idézetek
-
Emlékszem arra a pillanatra, amikor ráébredtem, hogy felszabadítottad bennem azt, amit csak a szerelem képes szabaddá tenni. Hogy teljes valódat nekem adtad. Önzetlenül. Fenntartások nélkül. Valami hirtelen átjárt ettől az ajándéktól. Valami, ami olyan mélyen volt bennem, ahová a szavak már nem érnek el. Ahol elbuknak a kifejezések. Ahol nincsenek titkok. Ahol csak te és én vagyunk, meg az egész, amit ketten együtt alkotunk.
Charles Martin
-
A legnagyobb ajándék, amikor egy olyan ember van melletted, aki, hogyha beteg vagy, akkor is elmondja, mennyire szépnek lát (pedig tudod, hogy tök ratyin nézel ki piros orral és könnyező szemmel, de ő komolyan gondolja), és a nap végén, amikor hazaesik a munkából, azt mondja, hiányoztál, és hogy egész nap te jártál a fejében. És hogy érez téged, igazán. És ez nemcsak alkalmanként történik meg, hanem nagyon sokszor.
-
És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után.
-
A barátságod hozott színt az életembe, még a legsötétebb időszakokban is, és én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, hogy kaptam ezt az ajándékot. Bízom benne, hogy nem tekintettem ezt természetesnek, de talán igen, mert néha nem látjuk, hogy a legjobb dolog, ami valaha is történhet velünk, ott ül az orrunk előtt. De jól van ez így, tényleg, mert rájöttem, hogy nem számít, hol vagy, mit csinálsz, kivel vagy, én mindig őszintén, igazán, teljes szívemből szeretni foglak.
-
Mióta eszmélek, szeretek szeretni, hiszen tudod: sokat és sokfélét szerettem. Téged talán jobban, mint másokat, de mindez nagyon rég volt. Az évek csöndben körém rakódtak. Közönyből építettem nyugalmat. Azt hittem, hozzám nem ér fel már semmi hullámverés. De te egyszer csak újra megjelentél, vadul dörömböltél, és rám törted a kaput. Szédülök, mint aki varázslatból ébred. Mi ez? Felfogni sem tudom, mi történt velem. Egyik pillanatról a másikra - váratlanul és hihetetlenül - sarkaiból fordult ki a világ? Vagy csak az én világom? Egy biztos: kötelékeim fellazultak, zárt énem kitárult, a mindenség részesévé lettem. Olyat kaptam Tőled és Általad, amit örökre elveszettnek hittem: a létezés értelmébe vetett hitet.
-
Köszönöm... Akkor is, ha szerinted fölösleges. (...) Sérülések százait hordom magamban, miközben úgy kell tennem, mintha én lennék a világ legboldogabb embere. Ma legalább úgy éreztem, hogy valaki kézen fog, és azt mondja: nem vagy egyedül. (...) Úgy éreztem, hogy szeretnek, hasznos, fontos vagyok.
Paulo Coelho
-
Néha bizony bele kell menni olyasmikbe, amiket megbánsz. Talán. Valamire minden találkozás jó. A másik is ember. Lehet, hogy nem hozzám való, de mégis: ember. Talán kaphatok tőle valamit. Nem azt, ami hiányzik, hanem valami mást, amitől, ha boldog nem is leszek, de legalább nem rozsdásodok be. Egy szomjas embernek a víz a legcsodálatosabb ital.
Müller Péter
-
Sok mindent szeretnék mostanában, de legfőként azt, hogy bárcsak itt lehetnél mellettem. Furcsa, de nem emlékszem rá, hogy mielőtt megismertelek, mikor sírtam utoljára. Mostanában meg úgy látszik, hamar kicsordul a könnyem... te viszont valahogy értelmet adsz még a szomorúságnak is, úgy közelíted meg a dolgokat, hogy attól enyhül a fájdalmam. Drága kincs vagy, ajándék, s ha majd újra együtt leszünk, addig akarlak a karjaimban tartani, amíg lesz bennük elég erő, hogy ezt meg tehessem. Sokszor csak az tartja bennem a lelket, hogy gondolatban veled lehetek.
Nicholas Sparks
-
Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.
Harlan Coben
-
Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az. (...) A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.
Müller Péter