Jókai Anna

Hiszek abban, hogy az embernek van egy magasabb küldetése, amit rábíztak. Értéknek azt tartom, ami ebből a világból olyan dolgot tud felmutatni, amely a bármikor érkező elmúlás pillanatával együtt nem enyészik el. Hiszem, hogy van, ami túléli az embert, van, ami túléli az írót. És ez nem minden esetben a könyve. Lehet, hogy egy mondata, lehet, hogy egy megérintő sugallata, ami egy másik emberben megfogan.

Sokszor úgy érzem, hogy akik ma értelmes mûvek olvasásából értelmes világlátást akarnak szerezni, azoknak elég nagy küzdelmet kell folytatniuk. Mert a média, amely körülvesz bennünket, eléggé gyalázatos és olcsó világ. Arra ösztönöz, hogy azt higgyük el, amit ott látunk.

Amikor valami, amit az ember támogat, aminek szívből örül, és úgy tûnik, hogy megvalósul, akkor ezzel nem ér véget a feladat. Nem örömmámorban kell kitörni, hallelujázni, és azt mondani, hogy most már minden cuki, hanem akkor kell nagyon figyelni.

Abban nem hiszek, hogy bárki életére receptet lehetne adni. Abban hiszek, hogy ha az ember képes arra, hogy elmélyedjen egy kicsit önmagában, akár csak tíz percig vagy negyed óráig, amikor nem engedi magára hatni a külvilágot, akkor rájön arra, hogy mi az üzenet, ami belülről szól. Hogy miért boldogtalan, mitől boldog, mit tehetne.

A boldogságban átadjuk magunkat annak a végtelen csodának, hogy ilyen is létezik. De amikor boldogtalanok vagyunk, akkor kell valahogy a dolgok mélyére mászni.

Nem hiszek a gyermekdeden megfogalmazott csillagjegyek jóslásában, legfeljebb abban, hogy vannak bizonyos keretek, amikre érdemes odafigyelni. Én Nyilas vagyok, és ez a Nyilas csillagjegy annyiban illik az én életemre, hogy két lábbal a földön állok, de az a nyíl, amit kifeszít, az igazából mindig a csillagokat és az eget célozza.

Az ember egy kicsit mindig emelkedik. Én legalábbis úgy tekintem ezt a cudar, kemény, de néha tündöklően szép életet, hogy olyan, mint egy óriási felfedezőút.

Mindenki a saját ízléséből indul ki. (...) Honnan vesszük magunknak a bátorságot, hogy kijelentsük, ez jó vagy rossz? Hiszen ami az egyiknek jó, az a másiknak rossz lehet.

Az igazi, a jóvá-nem-tehető és megmérhetetlen veszteség az, ami érték félelemből, reménytelenségből, elgyöngülésből egyáltalán nem született meg. S ezt csak ki-ki maga tudja, ha lelke mélyére néz.

Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes.

Szeretet. Egy szó, amit a gyûlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerûen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünneptájt eresztjük néhány órára szabadon. Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek.

Nincs az embernek olyan nyomorúságos lelki vagy fizikai állapota, amikor ne találna valakit, aki nála még sokkal nehezebb helyzetben van. És óriási erőt ad, ha akkor még tudsz is valakinek segíteni.

Csak akkor érdemes dolgokat létrehozni, ha azok egy icipicit mozdítanak a világon.

Miért éppen azt szeretjük, akit szeretünk, miért pont onnan kapjuk a pofonokat, ahonnan nem vártuk?

Bennem van egy eléggé határozott ítéleterő, senkit nem tudok gyûlölni, sőt az utálat is kiveszett a szívemből, de azért azt pontosan tudom, hogy kitől mit várhatok.

Ahonnan jöttünk, az nem rajtunk múlott, ahol megrekedtünk, azt mi formáltuk, ahová hívnak, arra nekünk kell rátalálni.

Nem biztos, ha egy rosszból megyünk valamibe, az feltétlenül jó lesz.

Mindig egy másik ember szemébe nézz, ha önmagadra vagy kíváncsi.

Meg kell fordítani a fohász tartalmát. "Uram, hadd legyek az, ami akarok" - gyerekes kérés, komolytalan. Hanem "Uram, szeressek az lenni, de legteljesebben, ami éppen vagyok."

Aki magányos, lelket talál ott is, ahol föl sem tételezte.