Jónás Tamás

Hogyha az út ledob, ülj le, a föld langymelegébe ledőlve aludj. Add fel a terveidet mielőbb, jobb, ha tudod, becsapott az az út.

Ez is a tél. Mutatom. Lehet hó az utakon. Fekete utcák. Varjak. Csendek. Lehetnek. Itt-ott füst. Vagy berregés. Mozgás. Kevés. Nehéz kabátok. Néha bátran, lobogó hajjal átszaladhat egy-egy szerelmes nő a tájban. Gyerekek, ritkán. Bennük nyár van. Suttog az idő a változással. Süket és néma. Szétfolyt tejföl az ég maszatja. Állsz alatta. Egymásnak dőlnek házak, ifjak. A vének isznak. Falu lesz minden város újra. Fázik a srácok ujja. Szemek és szívek gombnyi lángja itt-ott. Éjszaka ébrednek a vágyak. Szûk kis ágyak. Pislog az éjszaka nyugalma. A kozmosz alja átfagy, fekete ujja a Földet túrja. Titkot babrál tavaszig. Ilyen a tél. Sokat remél. Van, hogy fehér. Sok a gazdag több a szegény, aki örül, ha már havazik.

Mindig van valaki, aki szeresse az embert. Ha nem rögtön, majd később. Egyensúlyban van a világ, kisvilág, nagyvilág egyaránt!

Szürke, hideg tél jött. A völgy felett az ég kémények füstjétől mocskolódott. Közelebb bújtak egymáshoz a házak, a kutyák hallgattak, csak a hó ropogott, ha le-lezuhant egy-egy ház tetejéről, vagy csizma lépkedett benne. Arcnélküli emberek jártak az utakon, azok is ritkán, boltba, kocsmába. Villanyok égtek, az udvarokra mint egy mocskos lavór vizet löttyintették ki az ablakok a negyven wattos égők fényeit. Van a világnak vége. Ilyen lehet.

Fészket rakott az elmúlás tebenned. Elmúlik majd az is, földre pottyan.

Ötven fölött már jobb, ha nem kérdez az ember semmit, minden nap ajándék, minden élmény ajándék, minden kérdés útravaló. Ötven fölött az ember már a fel nem tett kérdésekből tanulja a világot, nem a válaszokból.

Engem már csak az érdekel, mit akar az élet tőlem. Mert én tőle már csak ennyit: tudni, hogy ő mit akar.

Érdekes ember lenne ez az élet, ha ember lenne. Tudnék mit mesélni róla. Beszélgetni vele már nem annyira. Mesélni róla, azt igen. Lenne mit.

- Milyen a szerelem? - Barack, őszi. Nagyon össze tudod vele magad mocskolni. De édes.

Csordultig a szíved, fiam, az a legfőbb kincs. Ne állj ellent dagálynak, apálynak, hagyd, hogy elárassza, kiapassza ez a nagy tenger a lelkedet.

Csúnya férfi vagyok. Hogy szeressenek a nők. De nem tudnak, mert csúnyának látom és így nem szeretem magam. Csúnya férfi maradok, mert nem szeretnek a nők. Csúnya nők.

A szeretet szabadságot ad, nem lekötöz.

Ha szeret valaki, az néz, csodál téged, mint a repülő madarat. Nem zár be kalitkába.

Volt egy csajom. Azt mondta, hogy indián. Amíg csak lehetett, kint volt az erdőben, valahol, mit tudom én, hol. A Mátrában. Sátra volt. Komoly sátor, ő építette, varrta. Meleg hely volt, az eső is úgy esett be, még ha vihar volt, akkor is, hogy nem áztál el. Áll a sátor most is. Egyszer aludtam ott. De (...) annak is volt lakása Budán, gazdag bankárapuka, két diploma meg nyolcezer befolyásos ismerőse. Nem lehettek úgy senkik, hogy nem vagytok valakik!

Van a tartam-tartomány. Ahol minden dolog az ellentettjére válhat. Az élet után. Ha nehéz életed volt, ott kiderülhet, hogy szép, hasznos volt minden. De ott derülhet ki az is, hogy a látszólag szép, gondtalan, elegáns életed semmit sem ér, egy nagy fájdalmas csalódás lehet belőle.

Csak élj! Csak élj! Csak élj! Senki se tudja, minek. Ha meggyőződésed, hogy nem kell, bolondnak néznek. Hol van itt az a (...) nagy szabadság? Orrod előtt az ajtó, de nem nyúlhatsz hozzá, nem mehetsz ki az udvarra.

Arról álmodsz, amire napközben nem jut időd vagy amire nem tudsz odafigyelni, nem hallod meg a lelked finom kis mondatait.