Jonathan Franzen

A rivalizálás fontos dolog, nekem íróként az egyik éltető erőm. Akkor jön el a regény végórája, amikor az írók felhagynak a versengéssel.

Az irodalom megfelelő mézesmadzag lehet, de ha az ember, teszem azt, rockzenész, azzal azért gyorsabban célt ér. Elég három akkord a gitáron, és máris jóval nagyobb esélyekkel indul, mint bárminemû irodalmi mûveltséggel.

A kapcsolatoknak gyakran jobbat tesz, ha nem mondunk ki mindent.

Ugye, látod a törvényszerûségeket? Hogy a dolgok másnak látszanak, mielőtt megvesszük őket, és aztán egészen másnak utána. Miután megvásároltál valamit, egészen másképp nézel rá.

Olykor az éjszaka kellős közepén egyszer csak arra riad az ember, hogy voltaképpen magányos a házasságában vagy hogy ideje lenne eltöprengenie arról, hogy a fogyasztása milyen hatással van a bolygónkra, másnap azonban milliónyi apró tennivalója akad, és aztán a rá következő nap megint. Márpedig, amíg se vége, se hossza ezeknek az apró dolgoknak, addig az ember mindig fel lesz mentve az alól, hogy megálljon és szembenézzen a nagy dolgokkal.

Az irodalom egyik nagy rejtélye abban áll, hogy ez a bizonyos lényeg vagy szubsztancia, amit az író és az olvasó egyaránt érzékel, mindkettejükön kívül helyezkedik el, valahol egy könyvoldalon, egy papírlapon.

Az interneten virágzik az intolerancia, ahol a megfontolt és mértéktartó megnyilvánulásokat a kattintások elmaradásával büntetik, a Facebook és a Google láthatatlan algoritmusai olyan tartalmak felé terelnek, amelyekkel eleve egyetértünk, az ettől eltérő hangok pedig elnémulnak, hogy elkerüljék a kitöröltetést vagy a kigúnyoltatást. Ennek az a következménye, hogy egy olyan zárt térbe kerülünk, amelyben, bármelyik oldalon álljunk is, eleve úgy fogjuk érezni, hogy jogunk van gyûlölni azt, amit épp gyûlölünk.

A pesszimizmus egyetlen jó oldala (...): az ember a legsötétebb órában is tud nevetni.

A boldogság olyan, mint egy kis meleg kölyökkutya.