José Ortega y Gasset

Az emberek azért játszadoznak a tragédiával, mert nem hiszik el, hogy a civilizált világ színpadán zajló tragédia valóság.

A technika erőfeszítés annak érdekében, hogy elkerülhessük az erőfeszítéseket.

A tudás igazítja helyre a látást.

A politikában az együttélésre a legerősebb akaratot a liberális demokrácia tanúsította. A liberalizmus az a politikai jogelv, mely szerint a közhatalom, noha mindenható, mérsékli magát, és még a tulajdon kárára is, gondoskodik arról, hogy az államban, melyet kormányoz, teret engedjen azoknak, akik nem hozzá, vagyis az erősebbhez, a többséghez hasonlóan gondolkodnak és éreznek. A liberalizmus (...) a legmagasabb rendû nagylelkûség... Úgy határoz, hogy együtt él az ellenséggel, sőt együtt él a gyenge ellenséggel. Valószínûtlennek látszott, hogy az emberiség ily kitûnő, ily különös, ily elegáns, ily merész, ily természetellenes dolgot elfogadjon. Ezért nem csoda, ha ugyanez az emberiség hamarosan elszánja magát arra, hogy túladjon ezen az elven... Együtt élni az ellenséggel! Az ellenzékkel kormányozni! Nem érthetetlen már ez a finomság? Semmi sem vádolja világosabban a jelent, mint az, hogy mindinkább csökken az olyan országok száma, ahol még van ellenzék. Majdnem mindenütt a homogén tömeg nehezedik a közhatalomra és elnyom, megsemmisít minden ellenzéki csoportot. A tömeg (...), nem kíván együttmaradni azzal, ami nem ő. Halálosan gyûlöl mindent, ami tőle különbözik.

A civilizáció elsősorban együttélési szándék. Az ember oly mértékben barbár és mûveletlen, amennyire nincs tekintettel másokra. A barbárság az együttélés megszüntetésére való törekvés.

A szindikalizmus és a fasizmus változataiban először tûnik fel Európában az az embertípus, aki nem keresi az alapelveket, nem törekszik arra, hogy igaza legyen, hanem egyszerûen elszánta magát a saját felfogásának a kierőszakolására... Az új tömeg jelentkezésben... az a leglényegesebb, hogy az átlagember igényt formál a társadalom vezetésére, anélkül, hogy e vezetőszerepre tehetsége volna.

Az én szememben a nemesség az erős élettel egyértelmû, mindig kész arra, hogy saját magát felülmúlja és hogy azon, amit már elért, túljusson ahhoz, amit mint kötelességet és követelményt tûz maga elé. Így a nemes élet a közönséges vagy erőtlen életnek, mely mozdulatlanul, örök egyhelyben maradásra kárhoztatva zárul magába... a tökéletes ellentéte. Azért nevezzük az ilyen embert tömegnek, mert tehetetlen s nem azért, mert sok van belőle.

A múlt századot illeti a dicsőség és felelősség azért, hogy a nagy tömegek a történelem porondjára szabadultak... az emberiség, amíg e két elvet, a liberális demokráciát és a technikát szolgálta, az európai népességet egy évszázad folyamán megháromszorozta... ezek egy emberi kasztot neveltek, a forradalmi tömegembert, aki ezeket az elveket, amelyeknek az életét köszönheti, közvetlenül veszélyezteti. Ha ez az embertípus lesz Európa ura és az, aki végérvényesen dönt, elég lesz harminc esztendő, hogy földrészünk a barbárságba essék vissza. A technika és az anyagi eredmények éppoly gyorsan, ugyanazzal a könnyûséggel fognak megsemmisülni, mint amily könnyen és gyakran mentek veszendőbe bizonyos gyártási titkok. Az egész élet összezsugorodik. A lehetőségek mai bősége valódi mértékké, szûkölködéssé, szûkös tehetetlenséggé válik: igazi demokráciává.

Ma egészen más történik... A közhatalom a tömegek egy-egy képviselőjének a kezében van. Ezek annyira hatalmasok, hogy minden oppozíciót széttörtek. Annyira és oly ellentmondás nélkül a közhatalom urai, hogy nehéz volna a történelemben a kormányzás még egy ily hallatlan példájára találni. És kétségtelen, hogy ez a kormányzat, ez a közhatalom egyik napról a másikra él... Nem tudja, hogy hová tart, mert hiszen valójában nem is tart sehová... az ily hatalom szerepe pusztán egy-egy óra nehézségeinek a lebírására szorítkozik; nem megold, hanem elodáz, felhasználva mindazokat az eszközöket, amelyek a rendelkezésére állanak, noha a következő óra mind nagyobb veszélyei éppen így halmozódnak fel. Ilyen mindig a közhatalom, valahányszor azt a tömegek közvetlenül gyakorolják. A tömeg élete tervtelen és a szelek martaléka... És ez az ember dönt korunkban.

Az általános választójogban a tömegek nem döntenek, hanem szerepük az, hogy ennek, vagy annak a kisebbségnek a döntését jóváhagyják.

Egy nép történetében az átlagember a meghatározó elem. A nemzet egészségének mint egy testnek állapota az ő milyenségétől függ elsősorban. A történelem a középszerûség kérlelhetetlen birodalma. A legnagyobb lángész ereje is szertefoszlik a középszerûség korlátlan hatalmával szemben. Úgy tetszik, bolygónk arra van teremtve, hogy az átlagember uralkodjék rajta mindörökké. Ezért az a leglényegesebb, hogy ennek szintje minél magasabb legyen. Ami a népeket naggyá teszi, az nem nagyjaik sokasága elsősorban, hanem számtalan középszerû emberük magas átlagos színvonala.

Először is az asszony befolyása olyan, mint a levegőé, mert mindenütt jelen van, és mégis láthatatlan. Nincs mód kivédeni vagy kikerülni. Áthatol minden óvatossági rendszabályon, és úgy hat a szeretett férfira, mint klíma a növényzetre.

A szerelem egyhangú, makacs és iszonyúan nehézkes dolog. Hiszen ki hallgatná el, ha állandóan hajtogatnák akár a legszellemesebb mondást is előtte? Aki szeret, az viszont meg nem unja hallani újra és újra, számtalanszor, hogy kedvese is szereti őt. Azt ellenben, aki nem szeret, a ráirányuló szerelem kétségbe ejti, agyongyötri véget nem érő bánatával.

A szó szoros értelmében mezítelen valóságukban senki sem szemlélheti a dolgokat. Amely napon ez megváltozik, az a világ végének, a végső kinyilatkoztatásnak a napja lesz. Addig is a valóság hû észlelésének tekinthetjük, ha sejtelmes árnyékok között legalább a világnak mintegy vázát... felismerjük. Sokan, talán az emberek többsége... szavait, véleményét követi valaki másnak, alvajáróként kél át tulajdon életén, s lázálmától nem lát meg semmi mást. Amit pedig lángelmének nevezünk, nem egyéb, mint valakiben megnyilatkozó fenséges hatalom, mellyel rést hasít e képletes ködön, s azon általtekintve a valóságnak egy-egy új, hiteles részletét fedezi fel, míg maga fogvacogva áll mezítelenül.

Az igaz szerelem, amely mélyen az ember lelkében gyökerezett, valószínûleg nem múlhat el. Ellene lehet a világ. Elválaszthatja a szerelmeseket a távolság. Így a táplálék nélkül szûkölködő szerelem olyanná lesz az érzelmek között, amilyen a lassú szivárgás vagy a búvópatak a vizek között. Elfogyni azonban nem fog. Az érzelem lényege szerint csorbítatlan marad... Nincs egyéb jel, melyről inkább megismerni az igaz szerelmet, mint az, hogy a szerető a szeretett lénynél van, oly tapintható közelségben, mely szorosabb a térbelinél, együttlét ez életre és halálra.

Személyiségünk sarkkövét és fundamentumát korántsem nézeteink vagy élettapasztalataink alkotják, nem is vérmérsékletünk, hanem... valami, mely előtte jár mindezeknek. Sokkal inkább, mint bármi másra, arra születtünk, hogy elfogadjunk vagy elutasítsunk dolgokat.

Gyûlölni olyan, mintha gondolatban megölnénk azt, akit gyûlölünk, elvben megsemmisítenénk, elvitatnánk jogát a puszta vegetálásra is. Gyûlölni valakit annyit jelent, hogy szálka szemünkben az is, hogy él... nem elégíthet ki más, csak ha ő eltûnik és nincs többé.

Akire a szerelem irányul, annak elegendő belepillantania a szerelmes szemébe, hogy igazi mivoltában lássa magát. A szerelmes pillantása... ugyanolyan pusztító, mint az istené... aki valóban szerelmes, ijesztővé válik. A szeretett lény elriad tőle, rettegve menekül - fél a szerelmestől. Megsejti benne a feltoluló semmit.

A múlt nem azt mondja meg nekünk, hogy mit kell tennünk, hanem, hogy mit kerüljünk el.

A gyûlölet egy olyan érzés, ami az értékek kipusztulásához vezet.