Juan Gabriel Vásquez

Nemcsak azok a mi erőszakaink, amiket a magunk életében élünk meg, hanem a másokéi is, amik régebben történtek, mert minden erőszak összefügg, még ha nem is látszanak az őket összekötő szálak, mert a múlt a jelenbe van belefoglalva, vagy mert a múlt a mi fenntartásokkal fogadott örökségünk, és a végén mindent meg fogunk kapni: a józanságot és a mértéktelenséget, a jó és a rossz döntéseket, az ártatlanságot és a bûnöket.

Milyen törékeny is a történelem; megragadni vagy hivatkozni rá nincs egyéb eszközünk, csak a nyelv képlékeny agyaga, ennek pedig előbb vagy utóbb mindenki rájön a korlátaira. A képességünk, hogy nevén nevezzük a dolgokat, erősen behatárolt, és ez a korlátozottság még érzékenyebb vagy kegyetlenebb, ha a dolgok, amiket meg akarunk nevezni, örökre eltûnnek a szemünk elől. Ez a múlt: elbeszélés, de olyan elbeszélés, amely egy másik elbeszélés építménye fölé épült, egy igékből és főnevekből összeállított szerkezet, amelyben talán képesek vagyunk megragadni az emberek fájdalmát, halálfélelmét és életvágyát, a lövészárkokban harcolók otthon utáni sóvárgását, az aggodalmat a katonáért, aki elment a flandriai mezőkre, és aki, amikor emlegetjük, talán már meg is halt.

Mindegy, milyen titokról van szó (banális vagy éppen sorsdöntő ügyről), a titkot megőrizni mindig nehéz feladat, állandó taktikázást és jó stratégiát követel, meg kitûnő memóriát és előadói képességet, szilárd meggyőződést és még egy adag jó szerencsét is. Ezért van az, hogy a hazugság érdekessé teszi az embereket, mert semmilyen hazugság sem tökéletes és kikezdhetetlen. Elég, ha hosszú időn át makacs és kitartó figyelemmel kísérjük, és a függöny megmozdul, s egy pillanatra előbukkan az a valami, amit a másik szeretne eltitkolni előlünk.

A hazugságot ezerféleként lehet használni, irányítható és alázatos, mint egy gyerek, megteszi, amit kérünk tőle, mindig készséggel a rendelkezésünkre áll, nem hivalkodó, nem önző, és semmit sem kér cserébe. Nélküle egyetlen másodpercet sem tudnánk tovább élni a társadalmi élet dzsungelében.

Vannak gyenge igazságok (...), olyan igazságok, amelyek a bizonyított tények, az újságok és a történelemkönyvek világában nem képesek megvédeni magukat. Igazságok, amelyek léteznek, bár egy per során elsüllyedtek és az emberek már nem emlékeznek rájuk.

Amikor az ember barátok közt van, a kényelmetlen csendek valahogy mindig megtelnek, mindenki úgy érzi, muszáj megtörni a csendet, vagy legalábbis ajánlatos, még mielőtt túl késő lenne. De a család az a hely, ahol az ember bátran csendben maradhat, nem történik semmi. Amikor ezek a csendek jók, amikor ezek a bizalom és a kényelem csendjei - annál nincs jobb a világon.

A gyermek nincsen tudatában saját gyermekkorának; a felnőttnek viszont a gyermekkor az a múltbeli ország, amelyet valamikor elveszített, s amelyet hiába próbál visszaszerezni azzal, hogy zavaros vagy éppen nem létező emlékekkel népesíti be, amelyek csupán álmok árnyékai. Ezért szeretnénk a gyermekünk emlékezetének a krónikásai lenni; annak a valaminek a krónikásai, amit ő nagyon hamar el fog felejteni, az apa számára viszont annak a legfőbb bizonyítéka, hogy nemzője lett az utókorának.

A gyermekkori emlékek a legerősebbek, talán mert akkoriban mindent törésként vagy megrázkódtatásként élünk meg; és minden új felfedezés arra késztet bennünket, hogy újra elhelyezzük magunkat az ismert világban, és minden kedvesség, amit másoktól kapunk, az egész testünket eltölti. A gyerek eleven húsban él, szûrők és pajzsok és védekező mechanizmusok nélkül - úgy küzd meg a hódító külvilággal, ahogy tud.

Rosszul értelmezzük a többi embert, téves kulcsok alapján olvasunk bennük, futni akarunk feléjük, s a végén nyomorultul belezuhanunk az ûrbe. Igazából egyáltalán nem lehet tudni, mi játszódik le bennük, még ha oly csábító is az illúzió: állandóan áthidalhatatlan ûrök nyílnak köztünk és a többi ember közt, a megértés vagy az empátia illúziója nem több, mint délibáb. Mindannyian be vagyunk börtönözve a saját átadhatatlan tapasztalatainkba.

Az összeesküvés-elméletek olyanok, mint a kúszónövények, (...) mindenben megkapaszkodnak, hogy feljebb kúszhassanak, és kúsznak, egyre csak kúsznak, amíg ki nem vágják alóluk azt, ami megtartja őket.