Karády Anna

A történelem nem pont azért ismételi önmagát és hibáit, mert tanulságait előbb vagy utóbb, de elfelejtjük? Talán életben kell tartani a sebeket, és néha feltépni, hogy emlékeztessenek?

A nagy szerelmeket rendszerint csak az oltárig mesélik el, pedig a java ezután következik.

A szenvedő ember körül megváltozik a környezet - közelében a lelkünk mélyén viszolygunk. Nem szeretjük, ha beteg valaki, mert emlékeztet az elmúlásra - tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de élni úgy szeretünk, mintha nem így lenne. A halálról nem beszélünk, mert úgy nem lehet élni, ha túlságosan észben tartjuk. Saját múlandóságunk egy olyan jövőbeli esemény, ami majd egyszer bekövetkezik, de az még messze van - még nem aktuális. Valójában soha nem is lesz az.

Hát hogyan is érthetnénk meg a világot és Istent, amikor még csak egy új színt sem tudunk elképzelni?

Az erdő igazságos. (...) Kiveti magából a gyengét!

Az igazán szegény ember végképp nem lop, mert nincs semmije, csak a becsülete. Ha azt is elveszíti, akkor mi marad?

Vannak az életben pillanatok, amik jobban számítanak, mert mások, mint a többi: fordítanak a sorsunkon, és valami elkezdődik, vagy éppenséggel lezárul. Az a legkülönösebb bennük, hogy az ember pontosan tudja, mikor érkezett el egy ilyen ponthoz.

Amelyik férfi igazán szereti a feleségét, sosem faggatja olyanról, amelyről az hazudni kényszerülne.