A szenvedő ember körül megváltozik a környezet - közelében a lelkünk mélyén viszolygunk. Nem szeretjük, ha beteg valaki, mert emlékeztet az elmúlásra - tudjuk, hogy egyszer meghalunk, de élni úgy szeretünk, mintha nem így lenne. A halálról nem beszélünk, mert úgy nem lehet élni, ha túlságosan észben tartjuk. Saját múlandóságunk egy olyan jövőbeli esemény, ami majd egyszer bekövetkezik, de az még messze van - még nem aktuális. Valójában soha nem is lesz az.

Kapcsolódó idézetek

1. Aki szeret, nemcsak boldogságot, de mérhetetlen sok szenvedést is átél. Minden múlandó. Néha nem is bánjuk. Ha hideg a szívünk, és nem szeretünk valakivel lenni, számoljuk az időt: múljon már el. Csak ha szeretünk, akkor állítanánk meg az időt. Akkor jó lenne, ha örökké tartana az élet. A szeretet az egyetlen olyan állapot, melyről elvarázsolt lelkünk tudja, hogy ÖRÖKKÉVALÓ. Az "enyém vagy, s én a tiéd" időtlen állapot. Müller Péter
2. A nagy szenvedések átgyúrják az embert. Néha a pusztulás felé, a meghalás felé, megtörténhet azonban, hogy a szenvedés kisüti az addigi lényünket, és megváltozunk általa.
3. Az ember ilyennek vagy olyannak ítél valakit, azután pont az ellentétét látja meg benne. Eleinte szeret, majd a végén meggyûlöl valakit; vagy kezdetben közömbös iránta, később pedig már imádja. Sosem lehetünk biztosak benne, ki vagy mi lesz létfontosságú a számunkra, sem abban, hogy kinek vagy minek tulajdonítunk majd jelentőséget. Meggyőződéseink mulandóak és ingatagok, még azok is, amelyeket a legszilárdabbaknak vélünk. Akár az érzelmeink. Nem szabadna bíznunk magunkban. Javier Marías
4. Ha szeretünk valakit, az azt jelenti, hogy kiraboljuk a lelkét, s így rádöbbentjük arra, hogy a lelke hatalmas, kimeríthetetlen és megfejthető. A szenvedést az okozza, hogy nem maradéktalan a rablás. Szenvedünk a bennünk rejlő erőtől, amelyet már senki nem akar kifosztani. Christian Bobin
5. Az ember jól tudja, hogy nem számít, mi történik vele éppen, kit veszített el nemrégen, mennyire gyûlöli az egész világot, vagy milyen helytelen vonzalmat érezni valaki iránt, mielőtt elfogadná, hogy meggyógyult. De emberek vagyunk, és mihelyst vonzalmat érzünk valaki iránt, ettől nem tudunk elvonatkoztatni. Ilyen a természetünk. Az már más kérdés, hogy engedünk-e a vonzalomnak.
6. Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
7. Amikor elveszítünk egy hozzánk közel álló, szeretett lényt, valami, amit tőle kaptunk, tovább él bennünk, és ösztökél minket. Halottaink a szívünkben élnek. A "halhatatlanságnak" ez a legvigasztalóbb formája.
8. Ami az emberben igazán sérülhet, az nem is ő maga, hanem inkább az elképzelései vagy az álmai vagy a vágyai. Sokszor szeretjük halhatatlannak érezni meg hinni magunkat, de egy olyan fordulatnál, mint például nekem a betegség volt, kiderül, hogy ez nem igaz, és nagyon visszahúz a földre: érzed a halhatatlanságod helyett a mulandóságodat, érzed a butaságodat, érzed, hogy mennyire elszámoltad magad, és ez azért nagyban hozzásegít ahhoz, hogy megjelenjen az alázat.
9. Amikor szeretünk valakit, amikor közel kerül hozzánk valaki, akkor "benne van a pakliban", hogy azt a valakit elveszítjük. Mert szakít velünk, mert elköltözik, mert meghal... ezt persze meg lehet próbálni elkerülni. Például azzal, hogy megpróbálunk nem szeretni senkit. Na, az a legnagyobb szenvedés.
10. Ha elveszítünk egy szeretett lényt, lelkünk egy része is meghal vele. Ilyenkor keserû magány kerít minket a hatalmába, mintha elhagyatott házba kerülnénk, és hiányérzetünk támad. Titokként őrizzük magunkban eltávozott szerettünk hiányát. Ez olyan seb, amely nem enyhül az idő múlásával, mindig újra meg újra felszakad. Olyan seb, amely még akkor is vérzik, miután begyógyul. Az ember azt hiszi, hogy többé nem tud majd nevetni, hogy soha nem lesz könnyû a szíve. Az élet folyása megváltozik. Olyan, mintha a sötétben tapogatózva araszolnánk előre, és közben nem látnánk, mi van előttünk, és nem tudnánk, merre haladunk. Elif Safak