Karinthy Frigyes

Tudomány és költészet. Egyik azzal foglalkozik, amit még nem ismer - a másik azzal, amit már ismer.

Női Descartes. A férjem gondolkodik - tehát vagyok.

Józan ész. Igen, a paraszti, egyszerû logika. Valóban egészséges, de sokra nem lehet menni vele. Az ember paraszt marad ezzel - ahhoz, hogy többre vigye, egy kis bolondság kell.

Vegyes házasság. Egy férfi és egy nő elvette egymást. Ennél vegyesebb házasságot igazán nem tudok.

A szélhámost, ha férfi, becsukják, ha nő, ünneplik.

Hogy sajnálják azt a féllábú embert! Nekem két féllábam van, mégse sajnál senki!

Ha az ember reggel megsebzi a kisujját, napközben csodálkozva tapasztalja, hogy az érzékeny ujjat mindenhová beléveri: ez valószínûen tévedés, máskor is így van, csak nem veszi észre.

Humorban nem ismerek tréfát.

Mennyi szín és furcsaság és élet (...) és mennyi emlék és mennyi remény.

Elég a beszédből. Nagyon sokat csalódtunk egymás szavában. Ne mondd, hogy szeretsz. Ölelj meg, ha mersz. Ne mondd, hogy gyûlölsz. Ölj meg, ha tudsz.

Nem mind arany, ami fénylik. Lehet, kedvező körülmények közt, gyémánt is.

A XIX. század második felében valaki, elbizakodván a tudomány nagy eredményeiben, feltette a kérdést: "íme, tudjuk már, milyen a fû és a fa és milyenek az állatok - lássuk hát, milyen az ember?" És a méltatlan kérdésre, mert az óvatos és körültekintő tudomány elodázta a választ, kotnyelesen megszólalt a Mûvészet, és nagyképûen úgy tett, mintha őt kérdezték volna. És megszületett a naturalista regény: Zola, Balzac, Flaubert.

Szerelmi győzelem. Győzött a férfi - győzött a nő. Csupa pirruszi győzelem! Győzni csak a szerelemnek szabad.

A világ az ember, aki nézi, az asszonya, akinek elmondja.

Légy tehát szerény, de csak önmagadra - a véleményedre ne légy szerény!

Át a skandináv hegyeken, a fenyveseken át, a kék tavak között, az éles, sós levegőben hullámozva szalad a drót, a töltés mellett, leszalad és felszalad oszlopok közt, nem néz se jobbra, se balra, mint a hazaszaladó kismalac, mikor megdobják, sivít, és fut tovább. (...) Szalad a drót, és a drótban szalad a szó, oda és vissza, pillanat ezredrésze alatt, emberi szó, mit érdekli a drótot? Az oszlopokat se érdekli, ők fából vannak, megcsonkított, kivágott rokkantjai a fák világtársadalmának, őket a fák érdeklik, megcsonkítva és fájdalmasan sajogva, ha kérdeznek valakit, legfeljebb a drótot magát, nincs-e külön üzenet számukra?

Észrevettétek már, hogy nemcsak akkor hat idegenszerûen egy város, mikor először látjuk, hanem akkor is, ha utoljára sétálunk végig rajta, utazás előtt, hogy kivándoroljunk, soha vissza nem térésre? Tûnődve nézem a feliratokat, az ismerős kirakatok olyan fájdalmasan újak és az egész mintha szûkebbre, kisebbre zsugorodott volna, mint mikor gyermekkori házunkat pillantjuk meg és az udvart és a kertet, és csodálkozunk, mert nagyoknak és pompásaknak hittük. S mikor visszatérünk felnőtt életünkbe, nem az fáj, hogy olyan szép és hatalmas volt, amit elvesztettünk, hanem az, hogy olyan kicsi és értéktelen volt a gyermekkor, amiből táplálkoztunk egy életen át.

Előttem köd, helyettem senki, semmi, Köröttem fény, utánam néma csönd - És mégis minden nélkülem lesz és volt És semmi nem történik általam.

Az emberek, ha idősebbek lesznek, és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót.

A szeretőm fiús, görög leány, Lányos török fiú, ki egykor élt, Ahol tajtékot Aagis öble hány.