Át a skandináv hegyeken, a fenyveseken át, a kék tavak között, az éles, sós levegőben hullámozva szalad a drót, a töltés mellett, leszalad és felszalad oszlopok közt, nem néz se jobbra, se balra, mint a hazaszaladó kismalac, mikor megdobják, sivít, és fut tovább. (...) Szalad a drót, és a drótban szalad a szó, oda és vissza, pillanat ezredrésze alatt, emberi szó, mit érdekli a drótot? Az oszlopokat se érdekli, ők fából vannak, megcsonkított, kivágott rokkantjai a fák világtársadalmának, őket a fák érdeklik, megcsonkítva és fájdalmasan sajogva, ha kérdeznek valakit, legfeljebb a drótot magát, nincs-e külön üzenet számukra?