Kemény Zsigmond

Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legföljebb az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el éppen az ember, ki egyedül bír értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben?

Minden cselekedetünk tükör, melyben a végzet mutatja meg képét.

Ha álmodni akarunk (...), ne elégedjünk meg csekéllyel. Ha az elérhetetlen vágyakra szorulunk, kívánjuk egyúttal az egész lehetetlenséget.

Nincs nehezebb, mint kölcsönös bizalomban átélt évek után az első titkot tudakolni, mert szigorú ítélet fekszik ebben vagy a kérdőre vagy a kérdezettre.

Nem volt titkuk, osztoztak örömben és búban, sohasem kellett egyiknek is bizalomra szólítni föl a másikat, sohasem volt szükség esetlegességek közt találgatni az okot, mely valamelyik fél homlokára felleget vagy ajkára mosolyt vont. Lelkök egész láthatárát úgy besugározta a szerelem, hogy abban homályos zug nem maradt, hová a világosságtól rettegő legkisebb titok is bevonulhatna.

Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég. Beszívják, kilehelik, s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket, és sugárkörén át tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, mégpedig szebb világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán; mert a derültebb oldal mindig a gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.

Sohasem felesleges (...) semmiségünkre emlékezni. Magasság nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk nevezni, aki sokat veszíthet.