Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legföljebb az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el éppen az ember, ki egyedül bír értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben?

Kapcsolódó idézetek

1. A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. (...) Az ember is csak egy helyen van otthon, másutt mindenütt idegen. Gárdonyi Géza
2. Az ember, mert fösvény, a saját sorsát csak szidja, dicsérvén minden mást; sorvad, ha a más kecskéje dagadtabb tőggyel jár, és nem veti össze sorát a szegények nagy seregével. Quintus Horatius Flaccus
3. Csatában elesni nem valami méltóságteljes dolog. Többnyire nem egyéb, mint hogy az ember húsát cafatokra tépik, és vérét szétfröcskölik, ami végeredményben inkább piszkos, mint felemelő dolog. Ám annál nagyobb, szinte édesbús méltósággal jár a gyász - a tehetetlen, reménytelen szomorúság, amellyel az a bizonyos sürgöny áraszt el egy-egy családot. Itt nincs mit tenni, nincs mit szólni, és csak egyetlen remény van: hátha nem szenvedett sokat! Istenem milyen csüggedt, milyen utolsó remény is ez! És az is igaz, hogy mindig vannak emberek, akik - mikor gyászuk kezdi elveszíteni zamatját - szelíden áttolják a büszkeség érzelmi körébe, és egyre magasabban hordják az orrukat, egyre nagyobb embereknek tartják magukat gyászuk és veszteségük alapján. És ezek közt olyan is akad, aki a háború elmúltával tőkét kovácsol gyászából és veszteségéből. Mindez csak természetes, mint ahogy egészen természetes, hogy egy ember, akinek életfunkciója az üzlet, a háborúból is pénzt akar kifacsarni. Ezért még csak nem is hibáztatja senki, legfeljebb elvárják tőle, hogy zsákmánya egy részét hadikölcsönbe fektesse. John Steinbeck
4. Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerûen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyûjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet. Állandóan "intéznek" valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt! Márai Sándor
5. Csapások súlya alatt sem veszítheti el méltóságát az ember, sem a hitét azokban az értékekben, amelyek becsesek számára. A természet fenséges erőinek játékszere, porszemnél is kisebb a végtelen világmindenségben, mégis fittyet hányt az elemi erőkre, és az emberi agy, a változások bölcsője, nekigyürkőzött, hogy megzabolázza őket. Bármilyenek legyenek is az istenek, az emberben is van valami isteni, de van benne valami az ördögből is. Dzsaváharlál Néhrú
6. Sok ember semmire sem megy a munkájával, mert túl sok időt tölt a munka végzésével. Időnként fel kell emelnünk a fejünket, hogy körülnézzünk. Észrevehetjük, hogy a csorda továbbvándorolt, miközben mi buzgón legelésztünk, és most ott állunk egyedül, elfelejtve.
7. Az ember olyan lény, aki mindenben értelmet keres, de szerencsétlenségére egy értelem nélküli világba vetette a sors. Irvin David Yalom
8. Az ember tud olyan magányos lenni, hogy a legkisebb dologra is rácuppan, és igen, talán szomorú, talán szánalomra méltó és kétségbeesett is, de nem jobb ez, mint elfelejteni, hogyan kell bármire is rácuppanni?
9. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki maga él, maga keres; levesének nincs sava-borsa, hitelt nem ád a fûszeres; egy tört széke van, hogy begyújtson, repedt kályháján macska ül, ritmust lóbál az ajtókulcson, néz, néz, s lefekszik egyedül? József Attila
10. Az ember csak azt tartja létezőnek, amit ismer. De közben sokkal-sokkal több minden folyt a világon, mint amit egyetlen ember megismerhetett volna, a valóság olyan sokkal több volt az egyénnél, hogy szinte ijesztőnek tûnt belegondolni. (...) Az ember megérzi ezt a hatalmasságot, és úgy visszahúzódik önmagába, mint egy csiga szarvai, ösztönösen igyekezve megvédeni a saját elméjét. Kim Stanley Robinson