Keresztury Dezső

Dermedt szívvel állok, csak az ágak ingó dércsipkéje sejlik távol; halk zajával a sikló madárnak száll fölöttem édes ifjúságom.

A szél sír, az avarba bújva, zörgő nótáját fújja, s a rőt alkony mélabúja énekli szívembe magát.

A szótlan szív se hallgat; beszél, s ki érti, annak többet, mint nagy szavak.

Valamikor kézen vezettél; szökni akartam, nem engedtél, csend volt szívemben és a csendben szavad szólt csak, mindennél szebben.

Mint tükörben a tükör tükörképe: végtelen arc fonódik egy füzérbe; melyik vagy te? és én melyik vagyok? Én adok fényt neked, te fénylesz bennem, s bennünk a világ. Vagy a végtelenben valami még nagyobb.

Hogy mondjam, mi ködnek az ég, hogy mondjam el, mi vagy nekem, hogy mondjam fényed mély delét, hogy mondjam: ez a szerelem, hogy mondjam el a hű hitet, hogy mondjam el szót nem lelő zavarban, hogy mondjam el az életet, hogy mondjam el, ami elmondhatatlan?

Hangok gyülevész csoportja, mi rendezi őket sorba?

A jól szerkesztett alárendelő összetett mondat (...) azt kívánja meg, s arra tanít, hogy a jelenségeket lemérjük, fontosságukat s egymáshoz való viszonyukat megállapítsuk, a gondolatok kibontakozását, menetét értelmes rend szerint kövessük.

Ki miben vét, bûnhődik abban.

Ne népedből élj, hanem érte égj el!

Tapasztalattal lesz súlyos a szó; vénülve érik meg az arc.

A lét egykedvûn újitja magát: ez a szabálya. Ami halott, a földnek adja át, s új testet ölt magára.

Emlékezetét ha elejti, arcát ha sötétbe rejti, szavát, dalait ha felejti: por, hó, üres árny a nép.

Ismereteinket megszerezzük, rendezzük, használjuk: így él a tudomány.