Kilian Jornet

Az életben csak az marad meg nekünk, amit átéltünk, amire visszaemlékezünk azért, hogy újraélve ismét érezzük az érzéseket, és mit sem számít, ha valamely pillanatban eltorzult. Minden emberi lénynek a boldogság a célja, ahhoz pedig az érzéseink vezethetnek el minket, az apró örömök, a nagy győzelmek, az erős érzelmek, a szerelmek. Nem számít, hogy a testünk vagy a képzeletünk éli át, vagy éppen az emlékezet formálja újra őket.

A tartalom vagy a forma vagyunk? Hús és vér vagyunk, vagy érzések és érzelmek? Mi a valóságosabb: az, amire a hegy dimenzióiból és magasságából emlékszünk, vagy az a torzított kép, amit az érzéseink adnak, amikor rágondolunk? Melyik élet valóságosabb: az, amelyiket a testünk éli, vagy az, amelyiket az elménk? Olykor úgy érzem, két életünk van, és azok egymást táplálják, de az egészen biztos, hogy csak egyet élhetünk, és az valahol a kettő között ingadozik.

A szemem nem egy fényképezőgép, ami csupán papírra vetíti a színeket. Nem, a szemeim azt látják, amit az agyam látni enged, és az állapotomnak megfelelően formálják át a valóságot.

Egy verseny olyan, mint egy mûvészeti alkotás; alkotás, ami a technikán és a munkán kívül inspirációt is igényel, hogy aztán elégedetten szemlélhessük. Egyúttal mulandó is, olyan, mint egy buddhista mandala, élvezhetjük a megalkotása közben és a csúcspontján is, de amint elérte a tökéletességet, örökre eltûnik, mert lehetetlen lenne ugyanazt a versenyt még egyszer megalkotni. Lehetnek hasonló versenyek, átélhetünk hasonló érzelmeket, érezhetünk ismerős érzéseket, de sohasem ugyanabban a formában, mert az inspiráció mindig más formák felfedezéséhez vezet minket.

A kreatív egyének keresik a káoszt, hogy felfedezhessenek minden elképzelhető zugot a tudat határain túl, a bensőjükből és a környezetükből eredő irracionális erőket követve.

Egy nagyszerû atléta ki tudja használni a genetikai adottságait, hogy véghezvigyen egy nagy munkát, egy kivételes atléta azonban arra is képes, hogy ússzon a zavaros vizekben és a rendezetlenségben, és könnyûvé tegye a látszólag nehéz feladatot, megtalálva a rendet a zûrzavarban.

A dolgok, amelyek velünk történnek - legyen az egy probléma, amelyet szerettünk volna elkerülni, vagy egy öröm, ami örökké tart -, már az első pillanattól kezdve a múltunk részét képezik. Éppen ezért nem állhatok meg azon gondolkodni vagy sajnálkozni, hogy mit csináltam rosszul, vagy mit kellett volna tennem, mert az - bármennyire is szeretném - már soha nem fog bekövetkezni, és ezekért a sajnálkozásra vesztegetett másodpercekért, percekért és órákért nagy árat kell fizetni.

A győzelmekből keveset tanulhatunk. Amikor viszont rosszul sülnek el a dolgok, amikor nehéz helyzetekbe kerülünk, és nehezen jutunk ki belőlük, amikor százszor próbálunk felállni, és százszor esünk vissza, és csak a százegyedik alkalommal találjuk meg a megoldást, akkor sok jó dolgot nyerünk, érettebbé válunk, és jobban megismerjük önmagunkat.

Önző dolog veszélybe sodorni az életem, mert valójában nem saját magamnak okoznám a legnagyobb kárt, hanem azoknak, akik szeretnek.

A hegyen csak akkor mászhatsz fel a csúcsra, ha utána lejutni is képes vagy.

Nem az előző versenyek rangsorai mutatják meg, hogy mire képes valaki, hanem az, amit az aktuális versenyen bizonyít.

A rajtnál mindannyian egyenlők vagyunk. Nem lehet különbséget tenni az emberek között az alapján, amit korábban elértek, mert csak az lehet a mérvadó, amit most képesek bizonyítani.

Nem az az erős, aki elsőként ér célba, hanem az, aki a leginkább örömét leli abban, amit csinál.

Akárhány győzelmed lehet, azok csak és kizárólag számodra lesznek értékesek, és ezen a területen kívül egészen biztosan vesztes leszel. Bárki lehet király a saját házában, de ha idegen helyre kerül, sebezhetővé válik, és veszít.

Amikor elveszíted az utad, és a vonat, amelyen utazol, megáll, mert már az összes határon átjutott, amelyen át akart jutni, akkor rájössz, hogy valójában egyetlenegyen sem jutottál át, mert egyetlen cél sem lehet valódi, és egyetlen győzelem sem lehet értékes, ha az nem a saját bensődből fakad.

Amikor felülmúlod a példaképeidet, és a saját bálványoddá válsz, a sport elveszíti a varázsát. A példaképek arra szolgálnak, hogy kijelöljék az utat, és megmutassák a célt, amiért küzdened és dolgoznod kell. Amikor mindezt elérted, és már csak egyetlen ember van, akit felülmúlhatsz, és akiben megmutatkozhatsz, és az az egyvalaki te magad vagy, nos, az azt jelenti, hogy semmit sem értettél meg.

Az elme olykor furcsa játékokat ûz velünk. Kitörli a fájdalmas emlékeket, és saját jóllétünk érdekében csak az euforikus pillanatokat őrzi meg. Az edzésekkel is ez történik: felidézed az előző évet, és csak arra a napra emlékszel, amit lenyûgöző eredménnyel és jó érzésekkel zártál. Csak az a hét marad meg benned, amikor képes voltál napi hat órát nagyon gyors tempóban végigfutni. Sohasem jutnak eszedbe a napok, amikor szenvedtél.

Mesélhetsz történeteket, leírhatod, mit láttál, hogy az emberek is láthassák. Készíthetsz az embereknek fényképeket. Elmondhatod, hogyan énekelnek a madarak, és hogyan ringatózik a hó a fák lombjain. Leírhatod, sőt akár éreztetheted is másokkal, hogy milyen, amikor fújja a szél az arcodat, vagy amikor érzed az ázott föld illatát. De sohasem érheted el, hogy ugyanúgy érezzenek, ahogy te éreztél, ugyanúgy sírjanak, ahogy te sírtál, és olyan hevesen verjen a szívük, ahogy a tiéd vert ott, abban a pillanatban.

Meg kell tudni különböztetni a küzdelem miatt érzett fájdalmat attól az érzéstől, amikor a testem azt kéri, álljak meg, mert különben még súlyosabb következményekkel kell számolnia. Az a gond, hogy az ilyen pillanatokban teret nyer a fájdalom, és a gondolatok egy másik síkra helyezkednek, hogy elterelődjenek. Egy olyan helyre, ahol nincsenek színek, ahol minden fekete és fehér, élet vagy halál.

A természet apró szigetekre szorult vissza a hamis és mesterséges világ tengerében, szigetekre, ahova az ember ellátogathat megcsodálni, fényképet készíteni a lakóiról - legyen szó állatokról, növényekről, fákról, sziklákról, folyókról vagy hegyekről, mintha valami különleges kiállítási darab lennének egy múzeumban, anélkül, hogy felfogná, hogy valaha ezek a sziklák, völgyek, folyók nem védelemre szoruló örökség voltak, hanem saját otthonunk, saját szupermarketünk, saját iskolánk. Egyszóval a saját bolygónk.