Kilian Jornet

Felesleges idegeskednem ahhoz, hogy véghezvigyek valamit, amiben jó vagyok. Hiszen rengeteget edzek, évente csaknem háromszázhatvan napot felkészüléssel töltök. Olyan ez, mint amikor egy péknek remeg a lába az izgalomtól, mert azt a feladatot kapta, hogy süssön egy különleges kenyeret. A kenyér az kenyér, és a péktől függő tényezők függvényében sikerülhet jól is, meg rosszul is, a recept azonban mindig ugyanaz lesz, nem számít, hogy hétfő van vagy vasárnap.

Vajon nem pont ezt keressük, amikor megmászunk egy hegyet? Amikor a hegycsúcsokon és gerinceken futunk végig? Az érzést, hogy emberek vagyunk, parányiak és jelentéktelenek a világban, ahol a természet felfoghatatlan ereje vesz körül minket? Mint egy csecsemő, aki édesanyjához bújik, hogy védelmet keressen az ismeretlen és hatalmas világgal szemben. Harcolunk a győzelemért, vagy, ami ugyanaz, azért, hogy észrevétlenek maradjunk, hogy ne verjük fel álmából az óriást, a körülöttünk szunnyadó gigászokat, míg elérjük édesanyánk karját.

Adott esetben bármilyen apró és jelentéktelennek tûnő döntés is meghatározhatja a sorsunkat. Ha meghoztuk a döntést, utólag néha fájdalmasabb és nehezebb visszacsinálni, mint előrenézni és megtalálni a megfelelő megoldást.

A haláltól való félelem rémiszti meg az embereket akkor, amikor megszakad minden kapcsolatuk az ember alkotta világgal. Génjeink megszokták a racionális világ nyújtotta biztonságot, ahol minden a saját védelmünket szolgálja, és ha megszûnik ez a védelem, akkor hirtelen úgy tûnik, életünknek bármely pillanatban véget vethet valamilyen ismeretlen veszély. Irracionális dolog, de ez a félelem az, ami átveszi az uralmat fölöttünk, és az emberi közösség karjaiba sodor, ahol védve érezhetjük magunkat - bárhol a világon, ahová elér a kéz. Cserébe elveszítjük ösztöneinket, melyek segítenének e világ határain túlra merészkedni.

A korlátok nem a testünkben rejlenek. Sebességünket, erőnket természetesen a testünk határozza meg, de az igazi korlátok, amelyek eldöntik, hogy feladjuk vagy folytatjuk a küzdelmet, amelyek lehetővé teszik álmaink megvalósítását, függetlenek a testünktől. Csupán az elménkén, a motiváción múlnak, azon, hogy mennyire akarjuk az álmainkat valóra váltani.

A célszalag, amit átszakítunk, nem az, amit az önkéntesek tartanak, hanem az, amit álmainkban felállítottunk.

Mit jelent győzni? Mi az igazi győzelem? Mi az, amitől a célvonal átlépésekor libabőrös leszek, olyan, mintha lebegnék, nem bírom visszatartani a könnyeimet, fel akarok kiáltani, és egyszerre szeretnék elfutni és a földre roskadni? Mitől érzem mindezt ezen a buborékon belül? Az igazi győzelem nem a célszalag átszakítása, nem az, amikor megpillantom a nevem az eredményjelző táblán, nem az, amikor fellépek a dobogó legfelső fokára. Ezektől nem kezd az ember lába remegni a félelemtől, az érzelmektől. A győzelem, az igazi győzelem az, ami mindannyiunkban ott van legbelül. Amikor a felkészülés és a befektetett munka ellenére sem hisszük el, hogy sikerülni fog, és aztán mégis sikerül. Mert úgy tûnik, hogy a sok gondolkodás, tervezés és számolás, a hosszú edzések során hiába mondogatjuk magunknak, hogy képesek vagyunk rá, tudatalattink valahogy mégis kétkedik, azt súgja, hogy lehetetlen, hogy túl szép lenne, túl csodálatos, túl hihetetlen ahhoz, hogy megvalósuljon. Hogy célkitûzésünk puszta álom. És amikor áthaladunk a célvonalon, amikor hátranézünk, és látjuk, hogy mégis igaz, itt állunk hús-vér valónkban, az álom valóra vált - ilyenkor érti meg az ember, hogy ez a valódi győzelem.

A verseny az egész élet, és a célvonal elérésével lezárul. Ami utána következik, az nem létezik, egyetlen célunk csupán az lehet, hogy minél előbb elérjük azt a pillanatot. Nincs értelme azon gondolkodni, milyen következménye lehet az erőfeszítésnek, hogy milyen sérüléseket szedhetünk össze, mert a stopper leállásával minden megszûnik. Az élet, amit létrehoztunk, véget ér, hogy aztán egy következőt keressünk.

Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, melyet követnie és tökéletesítenie kell. Van, aki rövid, van, aki hosszú lépésekkel fut. Van, aki felemelt fejjel, van, aki előrehajolva. Van, aki tartalékol, és van, aki az első pillanatban támadásba lendül. Nincs olyan technika, amelyik mindenkinek ideális, de mindenki megtalálhatja a számára ideális technikát.

A futás ugyanolyan mûvészet, mint a festészet vagy a zeneszerzés. Egy mestermû létrehozásához négy alapfogalommal kell tisztában lenni. Ezek a technika, a gyakorlás, a tehetség és az inspiráció. Mindezeknek dinamikus egyensúlyban kell lenniük.

A győzelem íze magával ragad, függővé tesz, mint valami kábítószer, az ember szeretné újra meg újra átélni, és nem tehet semmit, muszáj újra nekikezdeni a folyamatnak, hogy hónapok, talán évek múlva ismét érezhesse azt a néhány pillanatot, a rendkívüli erőt és érzelmi törékenységet, a feltörő boldogságot.

Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkozni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az lett volna a jobb. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton.

Egy hegy alapjában véve olyan, mint egy ember: ahhoz, hogy szeressük, először meg kell ismerni, és ha már ismerjük, akkor tudjuk, mikor vidám vagy dühös, tudjuk, hogyan bánjunk vele, hogyan kell vele játszani, hogyan kell megóvni, ha bántották, és hogy mikor nem szabad felbosszantani. De van egy fontos különbség: a hegyek, a természet, a föld sokkal nagyobb, mint mi. Sohasem szabad elfelejteni, hogy mi csupán egy kis pont vagyunk, egy pontocska a térben, a végtelenben, és ezek a hatalmas erők bármikor eldönthetik, hogy el akarják törölni ezt a pontot, vagy sem.

Az ember túlértékeli a látást, és amikor meg van fosztva tőle, hirtelen sebezhetőnek érzi magát a világban lappangó veszélyekkel szemben.

A dicsőség mindennél nagyobb, és csakis a dicsőséget tûzheted ki célodul, különben el fogsz bukni a harcban, hiába adod bele mindened. Nem lehet nem harcolni, nem szenvedni, nem belehalni.