Kirsty Sedgman

Miközben erősödik a populizmus, gőzerővel folyik a félretájékoztatás, és egyre inkább kicsúszik a kezünkből a világ, a politikai megosztottság mindkét oldalán kétségbeesetten próbáljuk helyreállítani a polgári erkölcs határait. Nem csoda, ha egyre hangosabban szól a "csak észszerûen" buzdítás. De ahelyett hogy ugyanazon az erkölcsi alapon próbálnánk állni, az ellentétek egyre távolabbi területeket érintenek. Ami minden eddiginél jobban eltávolít bennünket egymástól.

A "legyen tekintettel másokra" felszólítás nincs tekintettel azokra a "másokra", akiknek igazságtalanul ártanak a merev szabályozással.

Mindannyian felelősek vagyunk másokért. Figyelmesnek kell lennünk hozzájuk, ami azt jelenti, hogy a saját szükségleteink mellett az ő szükségleteiket is figyelembe kell vennünk. Igyekeznünk kell mindent megtenni, hogy ne bosszantsuk őket indokolatlanul, ne álljunk az útjukba, ne zavarjuk meg önző módon a békéjüket. A sikeres együttélés érdekében minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, hogy ne nyomasszunk másokat testileg-lelkileg. Mindent meg kell tennünk, hogy ne borítsuk fel közös csónakunkat, és zavartalanul folyjon a mindennapi élet. Amikor reggelente kilépek a házamból, a többi emberbe helyezem a bizalmamat: annak a függvénye vagyok, hogy vigyáznak-e rám, és mindent megteszek, hogy cserébe én is vigyázzak rájuk. Mi lehetne ennél reményteljesebb?

Amikor - a korai mezopotámiai brutális kivégzésektől kezdve a tízparancsolaton át az illemtankönyvekig - lefektettük az elköteleződés alapszabályait, fajunk félretehette ösztönös félelmét, és létrehozhatta a kölcsönös együttmûködés hatalmas rendszerét. Voilá! Néhány ezer év... és társadalommá váltunk.