Kormos Anett

A mérleg két serpenyője nem akkor fog egymás mellé kerülni, ha mindegyikben ugyanaz van, hanem akkor, ha mindegyikben ugyanannyi van.

Felhőtlen gyerekkoromat a szüleimen túl az engem sok mindenben leköröző bátyámnak köszönhetem. Ahogy azt az elhatározást is (...), hogy ha egyszer lesz gyerekem, és ha a sors nem gátol ebben, akkor nem egy lesz, hanem legalább kettő. Mert a testvér az jó.

Bár a színek többen vannak, és olykor talán csábítóbbak is, mégsem szabad azt hinnünk, hogy a fekete és a fehér nem léteznek.

Az esküvő nemcsak egy papír, hanem egy döntés. Egy döntés, hogy mostantól, ha valami nem úgy alakul, ha valami nem tetszik, akkor nem válunk, hanem alakítunk és alakulunk. És a hit, hogy valakiért megéri.

A gyûlöletkeltés szándéka fel sem vetődik azokban, akik mentesek az előítéletektől.

Az ostobák tévedése, hogy aki csúnyán beszél, az csak úgy tud, és rendszerint ők azok, akik gerincszín alapján válogatják a könyveiket a könyvespolcra.

A szavak, akár csúnyák, akár szépek, ezerféleképpen tudnak viselkedni attól függően, hogy ki, mikor, hol, hogyan, kinek, miért mondja őket.

Nem ugyanolyan lapokat kaptunk. Neked meg nekem nem ugyanazokat a lapokat osztották, és az, hogy ezekkel a lapokkal mit kezdünk, csak részben függ tőlünk.

Szeretjük magunkat független lénynek tekinteni, aki ura a saját sorsának. Közben pedig elképesztően függünk egyrészt a környezettől, másrészt ki vagyunk szolgáltatva a véletlennek. Egyszerûen bármi, bármikor megtörténhet. Illúzió, hogy a sorsunk kézben tartható.

Azt hiszem, hogy nem nevelem már a gyerekeimet régóta, hanem próbálok inkább segíteni nekik. Az egyik legfontosabb feladatomnak én mint anya azt érzem, hogy nekem annak kell lennem számukra, aki a védelmet és a biztonságot nyújtja. Ez közhelyesen hangzik, de konkrét példára levetítve én azt szeretném, hogy ha ő egyest kap az iskolában, akkor én ne az legyek, aki előtt izgulni kell, hogy hogy mondja el, hanem én az legyek, aki őt ezért megvigasztalja, akkor is, ha egyébként nem feltétlenül ártatlan a dologban. Ezt a felelősséget szívesen áthárítom az iskolarendszerre, hogy ezért büntessék meg ők, és ha a büntetését megkapta, ami egy egyes, látom, hogy neki ez számít, nem esik jól neki, nem gondolom, hogy nekem még rá kéne feküdnöm erre, hanem nekem annak kell lennem, aki vigasztalja, és csinál egy kakaót.

A romantikus filmek mind ott érnek véget, hogy a szerelmesek örök hûséget esküsznek egymásnak. A dalok, a versek, a könyvek döntő többsége is a szerelemről szól. És ez így van jól. De - ha közhely is - az élet mégiscsak ott kezdődik, ahol a romantikus filmek véget érnek. Hogy akarnék-e filmet nézni az életről? (...) Van nekem saját életem, minek nézném meg a tévében is?

Vannak, akik azt mondják: egész életükben szerelmesek életük párjába. Nem hiszek nekik. Talán irigy vagyok? Azt hiszem, nem. Vannak, akik azt mondják: ami köztünk van, már nem szerelem, hanem valami más. A szerelmük már szeretetté alakult. Ez se nagyon tetszik. Nem tiltakozom, mert biztos van ebben igazság, de olyan rohadt öregesen hangzik, nem?

Szerelmesnek lenni könnyû. Még akkor is, ha halálosan nehéz. Mert a szerelem csak úgy ráesik az emberre. Nem kell érte tenni semmit. Olyan, mint egy gyümölcs, ami pont a fejedre pottyan, amikor elsétálsz egy gyümölcsfa alatt. Hogy fájni fog, az biztos, de attól még édes. De egy kapcsolat... az több, mint egy koppanás. Az a gyümölcs befőzése. Sok munka van vele, és lehet, hogy felforr. Vagy, hogy nem jól ízesítetted. Esetleg kukacos gyümölcs is került bele.