Kornis Gyula

A tudós lelke objektív önértéken csüng: a kutatott és felfedezett igazságon; a mûvész lelke is: a szépségen, amelyet alkotásaiban megvalósít s amely a tárgynak jellegzetes benső igazsága. Egyik sem munkája hasznosságát nézi, hanem magáért az igazságért, illetőleg szépségért küzd és alkot, hogy ezeket az értékeket megvalósítsa és kifejezze. De mindkettő munkájába önkénytelenül belefonódik a hasznosság is, az egyik gondolataival s fölfedezéseivel, a másik mûvészi alkotásaival az életet is szolgálja, gazdagítja, szélesíti és fokozza.

A tudós a valóságot akarja lehetőleg visszatükrözni, amint van; a mûvész a valóságot törekszik alakítani úgy, hogy eszményeinek megfeleljen.

A mûvészetnek is ugyanaz a lelki forrása, mint a tudománynak és a vallásnak: az örökkévaló, az el nem múló, a végtelen után való sóvárgás.

Az élettől való bizonyos távolságtartás hozzátartozik a tudós logikai munkájához, a teoretikus ember szellemi magatartásához. Mindent, amit meg akar ismerni, kénytelen magával szembehelyezni, a közvetlen élményből kiemelni, azaz objektiválni.

A természet a tudós kutató kíváncsi szeme előtt egészen sohasem engedi magát mindenestül leleplezni. De éppen ez a teljesen át nem hatolható leple a varázsa és a bája, amely a tudóst folytonosan a vizsgálódásra tovább ingerli, problématudatát feszültségben tartja.

Minden nagy mûvészi alkotásban valami örök eszme, abszolút érték ölt objektív formát. A mûvész is igazságkereső, mint a filozófus, csakhogy a maga módján; ő is az örök lényeget látja és ragadja meg, csak a kifejezésmódja más.

A mûvész alkotásában az egyedinek mindig általános jelentése is van: az egész típus képviselőjeként áll előttünk. Ezért az igazi mûvész sohasem utánozza és másolja a valóságot, vagyis az egyedit nem mint ilyent ábrázolja, úgy ahogy a maga egyediségében van vagy volt, hanem fantáziája segítségével akképp alakítja, ahogy a benne rejlő általános, jellegzetes, az egész típust képviselő vonások mindig jelentkeznek.

A tudós gondolkodásával a valóság szolgája, amikor alkalmazkodik hozzá, a mûvész a valóság ura, amikor fantáziájával parancsol neki.

Amint minden nagy filozófus egyúttal mûvész, éppúgy minden igazi mûvész egyszersmind filozófus.

A tudományban nagy szerepe van a legújabb kutatások eredményeit tartalmazó mûveknek. A szépirodalom terén azonban úgy érezzük, mintha a régiek jobban és biztosabban elégítenék ki szellemünket: az Idő szigorú bírálatát kiállva, örökké újak maradnak s fölényesen ölelik át a Múltat, a Jelent és a Jövőt.

A klasszikusok minden emberöltő kortársai. Innen van, hogy ha valóságos kortársaink igazságtalanok, gonoszak, gyûlölködők, ostobák, kicsiben és nagyban, alattunk és fölöttünk az élet önző imperialistái, előlük a klasszikusok könyveihez menekülünk, amelyek az emberi nem legnagyobb szellemeit zárják bele piciny fekete betûikbe.

A jó könyv hûtlenségünket türelmesen, csendes megadással elviseli: jól tudja, hogy úgyis visszatérünk hozzá. Nem tukmálja ránk hangosan tartalmát: halkan tûri, hogy a vele merőben ellenkezőt is olvassuk.

A könyvek nem szellemünk felett hatalmaskodó ideokraták: nem rendelik el paranccsal a világnézeti kényszert, az eszméknek kötelező azonosságát. Csak felvilágosítanak és sugalmaznak, de röstellenék hatalmi szóval a gondolkodás szellemi egységét mindenkiből kikényszeríteni.

Nem minden könyv eleve barátom: válogatok köztük s nem a véletlenre bízom, kit tegyek meg igazi barátommá. Ehhez valami lelki intimitás, belső rokonság, szellemi ráhangzás és egybeolvadás, kölcsönös megértés szükséges. Mondd meg, kik a barátaid, s megmondom, ki vagy: mondd meg, milyen könyveket szeretsz, s megmondom, ki vagy.

A könyv nem arra való, hogy sugalmával elménket megfossza az önálló gondolkodástól. Nem szabad megengednünk, hogy a könyv lelkünknek olyan csapóajtaja legyen, amelyen át énünk kiessék önmagából: meg kell vele szemben őriznünk önállóságunkat és eredetiségünket.

Az igazi jó könyv nemcsak simán gördíti tovább gondolatainkat a logika kerekein, hanem kínos elmevívódást, belső küzdelmet is okoz.

A mélyjárású könyv szerzőjének lelke, amikor mûvét írta, égett az igazságért. Ezért most is éget: problémáinak gyötrő tüzével a mi lelkünket is perzseli. Kérdésével elménknek gondot okoz: s ebből a gondból támad a gondolat.

Nem az az igazi barátunk, akivel felületesen, egyik dologról a másikra hirtelen szökkenve s könnyedén kacagva társalgunk, hanem az, akivel egy-egy tárgyba elmélyedünk, rajta elménket csiszolva vitázunk, egymás nézeteit őszintén kicseréljük, még akkor is, ha merőben ellenkeznek egymással, anélkül, hogy minket, a vitázó feleket, hajbakapatnának.

Csak a felületes lelkek gondolják, hogy egy könyvet átfutva, mindjárt meg is emésztették, szellemi birtokukba ejtették. Az ilyen sznobok a szellem mókusai: feltörik a fenyőtobozt vagy a diót, a belét kieszik, a héját ledobálják. Pedig a héj kemény logikai ereje tartja össze a gondolatokat.

Könyv és élet természetszerûen kiegészítik egymást a könyvet jobban értem az életben való forgás és szemlélet alapján, s az élet körülöttem zajló áramát pedig a könyv alapján. Mind a kettőre szükség van. Az, aki folyton csak olvas, lassanként nem a dolgokban, hanem csak ezek sápadt fogalmaiban s másodlagos képeiben tud gondolkodni.