Krusovszky Dénes

Pedig egészen megszerettelek, de nem tehetek róla, van ez a rosszabb kezem, ami folyton bántani akar.

A hiány egyenletét számolod, de nem ismersz hozzá megoldóképletet.

Nézünk egymásra, de nem sírunk és nem is mosolygunk, egyszerûen megtörtént valami, aminek örülni sem tudunk, de bánkódni sem vagyunk képesek miatta.

Először voltak a dalok, aztán lett belőlük az ordítás, végül pedig ez a szüntelen motyogás.

Ahol te jársz, ott a legnehezebb, ez az, amit, persze, nem tudok, de nem mondani sem lehet, nem elhallgatni sem lehet, mégis, mire nyílik akkor a tagadás ablaka, szemed?

Úgy rezzentél össze, mintha megütöttelek volna, pedig csak egy tincset toltam félre a füledről.

Csodálatos álom volt a civilizáció, de úgyis a zsurlók bírják majd legtovább.

A múlt nem kristálypohár, hogy folyton kocogtassuk, ha eszünkbe jut valami.

Mennyi érzelem megy itt kárba folyton, miközben máshol meg nincs belőle semennyi sem.

Az összeomlás előtt kellene megnézni mindent, csak azt nem tudom, hogy az összeomlás előtt vagyunk-e még.

Ha elég jól megírjátok, hogy eldördült egy lövés, az többet ér, mint ha valóban eldördült volna az a lövés.

A szerelmesek, mondják, gyakran annyira azonosulnak egymással, hogy átveszik a másik tulajdonságait, megváltozik az ízlésük, átalakul a viselkedésük, másként kezdenek beszélni, öltözködni, enni, a távolabbi ismerősök szinte rájuk sem ismernek már, ezután nem ritka, hogy az azonosulás következtében valóban szerepet is cserélnek, és a szerelem tetőpontja egyben a végét is előrevetíti, ilyenkor kezdődnek a kisebb-nagyobb bajok, hirtelen veszekedések, sûrû hangulatváltások, megmagyarázhatatlannak tûnő kifogások, kiábrándulás az illatokból, színekből, formákból, mígnem a lassú elhidegülés előbb kétségbeeséssé, aztán haraggá válik, ezután szükségszerûen sor kerül az elszakadásra, de már az sem old meg semmit, hiszen még ekkor sem ismerik fel, hogy a másikban önmagukat gyûlölték meg a magukra maradt szeretők.

Miért néznek az állatok folyton, mit bámulnak rajtunk ennyire, mit akarnak, mert akarnak valamit, legyőztük őket, de nem hagynak örülni.

A föld valóban kerek, de az emberi lélek egészen lapos, lapos, és kissé gyûrött a szélein.

Úgy tudunk egymás mellett élni, úgy tudunk minden egyes nap összenézni és továbbsétálni, hogy közben nem muszáj azon erőlködnünk, hogy megértsük egymást.

Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.

Különleges tehetség kell, hogy valaki úgy tudjon hozzáérni egy másik emberhez, hogy az ne azt érezze nyomban, hogy behatoltak a személyes terébe, megsértették intimitását, önállóságát, önbecsülését.