Lakatos István (költő)

Mert nem az a halál, mikor a szív megáll, nem, ha a test fölött kopognak a rögök,

Én épp akkor leszek hozzád legközelebb, ha azt hiszed, legtávolabb vagyok. Mert szobád csöndjében én hallgatok. De bennem zúgóbb némaságod a kiáltott szónál. Napja s alkonya te vagy sorsomnak, tiltod vagy hagyod. Nem fogysz ki belőlem soha.

S én szerettem saját vakságomat, vak őrületemet, mely, mikor már a szem rég észrevette, s az ész belátta, veszve, még akkor is azt mondta: nem lehet, azt súgta: lehetetlen, s bírt reményt látni a reménytelenben, és tudomásul venni képtelen volt, hogy véges, miről vélte, végtelen volt, s mikor varázsod már rég összetörted, téged vallott akkor is legkülönbnek.

Nincs megalázhatóbb, védtelenebb annál, aki szeret; sebezhetőbb, ki pőrén áll egy merev arc előtt.

Túl rajtad és túl magamon fölemelsz mégis szabadon, mert nincs utam, nincs más utad, a vérképem is kimutat,

Nem érdekelnek tilalmak, sebek, ami szakadékony, szakadjon, mi nem tud tartani, ne tartson, akkor se lehet eltagadnom, hogy igenis boldog voltam veled, mert szerettél, és mert szerettelek, s mikor szép voltál, te voltál a legszebb; titkolni kellett.

Szerelmem, szerelmem, rózsa voltál, ékes, bodros, üde rózsa, szirmokkal szépséges, tőlem halvány, hozzám kedves, értem feslő, nekem nőtt virágszál, rózsa, rózsafelhő; virágszál voltál, ah, sudár liliomszál, hajló-karcsú száron bimbó, viritottál, szerelmem, szerelmem, s most mégis, mint hullám, szemem könny borítja, miattad csordulván.

Mi megalázható volt, megaláztad. Mi tönkretehető volt, tönkretetted. Szerelmed te adtad, vissza is te vetted. Kimondtam titkodat. Nincs rá bocsánat. Csak te tudod, így lett-e könnyebb? Mi megölhető volt, megölted.

Az igazság oszthatatlan. Vagy minden oldalát megvilágítod, vagy hagyd sötétben, míg kedvezőbb fényviszonyok lehetővé nem teszik, hogy teljes képet alkoss.

Nem tudlak elveszíteni, visszajársz egyre bennem, ismételt lángot szítani szerelmeddel, szerelmem.

Ne haragudj. Te már magadra csuktál minden ajtót. Voltál, ki lenni tudtál, tépelődni kár ezen. Én tudom, a veszteség mekkora. Nem értetted meg, ki voltál nekem. Ne is értsd meg soha.

Ami történt közöttünk, az megtörtént, és te sem tudod - hatalmadban nem áll - meg nem történtté tenni, bárhogy ûzz. A volt-ból sose lesz nem volt, csak az nincs, mi nem létezett; szóval tagadhatod, szíved annál inkább kimondja majd. Vagy gondolod, magadnak tudsz hazudni, szerelemgyötört? Faggasd csak, ha mered, lelked, s figyelj, suttogva mit felel? Igenis rám tekintettél, befogadtál szívedbe, s ez megtörténve marad most már, ameddig a világ világ.

Sivár, sivár tájak és évek jönnek. Mostan kellene erősnek lenni. Legyél kemény. Már gyengeségem lemostam. Ez tán segít. Hideg vagyok, kemény.

De messze jársz is tőlem már. Emléked szívemben lassan megcsendesedik. Elhalkul, mint a távolodó léptek, hideg vagyok, közömbös, hó esik. A tél a szerelmemet összehúzza, fel-feldobbansz bennem, de merre vagy? nem sejtem már. Magános lettem újra, és dermedt. És dermesztek, mint a fagy.

Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások szemük eltakarják reménytelen, én ébren maradjak és látva-lássak... Kezeidbe ajánlom életem.

Könyörgök Hozzád, segíts hûségeddel, mindennapi mosolyod add meg nékem. Gyengéd karod fejem alól ne vedd el, engedj minden napon Tebenned élnem.